Now while I sat in the day, and look’d forth,
In the close of the day, with its light, and the fields of
spring, and the farmer preparing his crops,
In the large unconscious scenery of my land, with its lakes
and forests,
In the heavenly aerial beauty, (after the perturb’d winds,
and the storms;)
Under the arching heavens of the afternoon swift passing,
and the voices of children and women,
The many-moving sea-tides,—and I saw the ships how they
sail’d,
And the summer approaching with richness, and the fields
all busy with labor,
And the infinite separate houses, how they all went on, each
with its meals and minutia of daily usages;
And the streets, how their throbbings throbb’d, and the cities
pent,—lo! then and there,
Falling among them all, and upon them all, enveloping me
with the rest,
Appear’d the cloud, appear’d the long black trail;
And I knew Death, its thought, and the sacred knowledge
of death.
Then with the knowledge of death as walking one side of
me,
And the thought of death close-walking the other side of me,
And I in the middle, as with companions, and as holding the
hands of companions,
I fled forth to the hiding receiving night, that talks not,
Down to the shores of the water, the path by the swamp in
the dimness,
To the solemn shadowy cedars, and ghostly pines so still.
Aztán, míg ültem a nappalban, előre tekintve,
A nap végén, a fényben a tavasz mezői, a földműves, ki veti gabonáját,
Ebben a hatalmas, magáról mit sem sejtő látványában földemnek,
tavaival és erdeivel,
Mennyei, légies szépségben (zaklatott szelek és viharok után),
A gyorsan múló délután íves égboltjai alatt, nők és gyermekek hangjai,
A sok-mozgású árapályok, – és láttam a hajókat a tengeri szélben,
A nyáridőt, közelítvén gazdagságához, a munkával teli mezőket,
Házak végtelen sorát, ahogy léteznek, étkezések és napi apróságok között,
Az utcákat, ahogy szívverésük lüktet, a bezárt városokat, – íme!, akkor és ott,
Közéjük hatolva, mindent beborítva, és engem is befedve,
Megjelent a felhő, feltűnt a hosszú, sötét út;
És megismertem a Halált, a gondolatát és szent tudását a halálnak.
Aztán jobbomon a halál tudásával, mint ki mellettem mendegél,
Balomon a halál gondolatával, mint ki hozzám közel lépdel,
Én középen, mint útitársak közt, mint ki útitársak kezét fogja,
A néma éjbe tűntem, mely befogad és elrejt,
Lefelé a víz partjaira, a láp ösvényein, a vakhomályban,
Az ünnepélyes, árnyas cédrusokhoz és kísérteties fenyők csendjébe.
(2023)