Mitológiai énekek

KRALJEVIĆ I VILA

Šetao se Kraljeviću,
Kraljeviću kroz goricu.
Mjera ga je nemjerila
Di se kupa b’jela vila,
B’jela vila i djevojka.
Al’ govori Kraljeviću:
„Oj, konjiću, dobro moje,
Bi l’ se mogo pouzdati
U te tvoje brze noge,
U te tvoje bistre oči,
Da otmemo vili krunu,
Vili krunu i košulju?”
Al’ govori brzi konjić:
„Ta ja ću se pouzdati
U ‘ve moje brze noge,
U ‘ve moje bistre oči.
Otet ćemo vili krunu,
Vili krunu i košulju!”
Što rekoše – učiniše:
Vili krunu ukradoše,
Vili krunu i košulju.
Poće plakat b’jela vila,
Tješila ju drugarica:
„Muč’, ne plači, drugo moja,
Junak se je našalio,
A tebi se ražalio!”

Kazivačica: Mariška Bošnjak-Pupina, Semelj
Zabilježio: Đuro Franković

MAJKA JANJU OBEĆALA VILAMA

‘Rani majka devet djevojaka,
Osam ‘rani, a devetu kune:
„Ćeri Janjo, odn’jele te jale,
Je li jale, je li b’jele vile!”
Kad je Janja udaji dorasla,
Razboli se l’jepe Janje majka.
Bolovala devet godin dana
I u desetoj četiri mjeseca.
Kad je bilo devet godin dana,
Al’ govori l’jepe Janje majka:
„Što je Janja da je muška glava,
Ona bi mi vode donijela
Iza one gore Strašovice.”
Ona misli da to nitko ne sluša,
To slušala prelijepa Janja.
Ona uze vedro olagano,
Ona ide u goru po vodu.
Kad je bila blizu vode ‘ladne,
Ugledala čudo golemo:
Na glavi mu troje roži rastu,
Jedni roži žarano sunašce,
Drugi roži sjajna mjesečina,
Treći roži govoru djevojci:
„Grabi vodu, prelijepa Janjo,
Grabi vodu pa liječi majku.”
A kad bude na zalazak suncu,
Ti nam, Janjo, na večeru dođi.
Pravit ćemo l’jepe večerice:
Šare ribe iz šarice vode,
Rujnog vina iz dolnjeg Budima,
Još k tome mlade jaganjčadi.”
Teško čeka prelijepa Janja.
Ona ide svojim b’jelim dvoru,
Ide Janja nujna, nevesela.
Daleko ju majka ugledala,
Još je Janju bližje susretala.
Pitala ju stara, mila majka:
„’Di si bila, moja ćeri Janjo,
‘Di si bila, gdje si zadočnila?”
„Ne pitaj me, moja stara majko,
Zadočnila čudo gledajući.
Bog t’ ubio, moja stara majko,
Kome si me na rođenju klela!?”
Dosjeti se l’jepe Janje majka,
Uze Janju za bijelu ruku
Pa je nosi pred podrume dolnje,
Meće na nju devetere ključe,
I desetim Janju zatvorila.
A kad j’ bilo na zalazak suncu,
Ali ide vila na konjiću.
Ona ide pred podrume dolnje,
Sama joj se vrata otvorila.
Uze Janju za bijelu ruku
Pa ju meće za se na konjića,
Al’ ulazi stara, mila majka:
,Bogom tebi, ti prel’jepa Janjo,
Ko će tvoje ruvo oprat lijepo,
Sto će tvoja ostarjela majka?”
Al’ govori Janja sa konjića.
,Il’ ga deri, il’ u vodu baci,
Meni, majko, trebovati neće.
Ti si mene na rođenju klela,
Sama klela, sama ime djela:
Ćeri Janjo, odn’jele te jale,
Je li jale, je li b’jele vile.
Eto, majko, ruha lijepoga,
Eto ruha, ti ga ne derala,
A ja idem kome si me dala.”

Kazivačica: Mariška Bošnjak-Pupina, Semelj
Zabilježio: Đuro Franković

SVATOVI L’JEPE MANDALJENE

Majka budi l’jepu Mandaljenu:
„Ajd’ ustani, l’jepo Mandaljeno,
U dvori su ti troji prosioci:
Jedni prose za žareno Sunce,
Drugi prose za sjajnog Mjeseca,
Treći prose za sedam Vlašića.”
Misli, misli gizdava djevojka,
Misli, misli za koga bi pošla.
Ako pođe za žareno Sunce,
Rano ode, doma kasno dođe.
Ako pođe za sjajnog Mjeseca,
Al’ se Mjesec često pomlađuje,
Dvanaest puta u godini dana.
Ako pođe za sedam Vlašića,
Vlašići su ljetom zatvoreni,
A u zimi na vedrome nebu.
Sve mislila – na jedno smislila,
Pa je pošla za žareno Sunce.
Zove kuma Boga velikoga,
A prikumka Petra prisvetoga,
Starog svata Gromović Iliju,
A djevera Iva Krstitelja,
A svatice Blažene Divice.
Tad su stali dare darivati:
Mladom kumu nebeske visine,
A prikumku Petrovske vručine,
Starom svatu munje i postove,
A djeveru krste i postule,
A svaticam’ zlaćane jabuke.

Kazivačica: Mariška Bošnjak-Pupina, Semelj
Zabilježio: Đuro Franković

VILA OTROVKINJA

Leži Ivo u travi zelenoj,
Pokrio se zelenom dolamom,
I po glavi svilenom maramom.
Budila ga stara, mila majka:
„Ustaj, Ivo, moje d’jete drago,
Pokisne ti zelena dolama,
I na glavi svilena marama.”
„Id’ otuda, stara, mila majko,
Nije meni do vaše dolame
Niti mi je do svilne marame,
Već je meni do l’jepe djevojke;
Kako ću ju kroz Budim prevesti,
Kad je tamo vila Otrovkinja,
Otrovat će mene i djevojku!”

Kazivačica: Ana Vidaković, stara žena u Kozaru
Zabilježio: Nikola Tordinac

DVA MILENCA LJUBIM

„Ej, vjetriću pirkavi, trčkavi,
stani malo da te nješta pitam:
Šta ću jadna, dva milenca ljubim
i za njima ludu glavu gubim.
Jesi li ji digoder smotrio,
je l’ se oni još sjećaju mene,
je l’ se sjećaju i za mnom uzdišu?”
„Staze naše križale se nisu,
al ti pitaj mojega brajana,
vjetra silnog koji striže šume,
koji ’uče i dolom i gorom.”
„Silni vjetre, da te nješta pitam:
Šta ću jadna, dva milenca ljubim
i za njima ludu glavu gubim.
Čoban Stanko visok je i kudrav,
zidar Vinko rumen je i garav.
Jesi li ji digoder smotrio,
je l’ se oni još sjećaju mene,
je l’ se sjećaju i za mnom uzdišu?”
„Djevojano, pravo ću ti kazat:
Smotrio sam obojicu jutros.
Stanko stado utorio lijepo
s onu stranu Aršanjske gorice,
zemlja crna posteljka mu tvrda,
uzglavlje mu stari panj rastovi.
Frulu svira, pjesme niže redom
Aršanjkinji, čobanici mladoj,
tebe više nikad ne spominje.
Al ne plači, Šaroškinjo mlada,
zidar Vinko u srcu te nosi,
k tebi ide i prsten donosi.“

Liza Jakobović Katić (1899), Šaroš
Sakupio: Živko Mandić

JOVAN ČOBAN I CAR

U Jovana hiljadu ovaca,
A na ovnu zvono od suvog zlata,
A u zvonu je alem od dragog kamena
Pri kojim se vidi večerati
U po noći kao u po danu.
U Jovana devet paunova,
Isprid njih se mudra vidra šeće,
A korito srebrom okovano
‘di je Jovan napajao ovce.
Ti su glasi i do cara došli,
Car Jovana prida se doziva:
„Je l’ istina, Jovane čobane,
Da j’ u tebe što u mene nema,
Je l’ istina što govore ljudi
Da je u te hiljadu ovaca,
I na ovnu zvono od suvoga zlata,
I u zvonu alem od dragog kamena
Pri kojim se vidi večerati
U po noći kao u po dana?
Je l’ istina, Jovane čobane,
Da je u te devet paunova,
I prid njima mudra vidra šeće?
Je l’ istina, Jovane čobane,
Da s’ u tebe srebrena korita
Iz čeg’ tvoje ovce vodu piju?”
Odgovara Jovane čobane:
„Istina je, care gospodare,
Istina je što govore ljudi.”
A car Jovi tada progovara:
„Ti ćeš meni sve to pokloniti;
Ako nećeš meni pokloniti,
Ti ćeš onda u kuli visiti!”
Jovo caru tiho odgovara:
„Nisam bećar da na kuli visim!”
A car Jovi opet progovara:
„Ako nećeš meni pokloniti,
Ti ćeš onda na vatri goriti!”
Jovo caru tiho progovara:
„Nisam bećar da na vatri gorim!”
Opet care Jovi progovara:
„Ako nećeš meni pokloniti,
Ti ćeš onda u vodi plivati!”
Jovo caru tiho odgovara:
„Nisam riba da u vodi plivam,
Već sam junak da ja mejdan dilim.
Daj ti meni sablju nekovanu,
Pa je poli paklom i olovom;
Daj ti meni konja nesedlana,
Saveži mi ruke sa konopcem
I pošalji na me tri stotine vojske,
Pa ćeš vidit kaki je junak Jovo!”
A car toga jedva dočekaše.
I dade mu sablju nekovanu,
Još je zali paklom i olovom;
I dade mu konja nesedlana,
Saveže mu ruke naopako.
Mali Jovo tada moli sveće:
„Sveti Petar, naoštri mi sablju,
Sveti Nikola, naljuti mi konja,
Sveta Petko, otpeljaj mi ruke,
A Nediljko, odriši mi noge.”
Dođe Petar, naoštri mu sablju,
Dođe Nikola, naljuti mu konja,
Dođe Petka, otpelja mu ruke,
A Nediljko odriši mu noge.
Sad da vidiš Jovana čobana
Kako poljem konjom poigrava!
Eto na njeg tri stotine vojske:
Jednu vojsku sabljom isikao,
Drugu vojsku konjom izgazio,
A treću je na more nagnao.
Gleda care sa najviše kule
Kako Jovo vojsku pridobiva.
Ode Jovo do cara na kulu,
A car Jovi tada progovara:
„Eto tebi tri stotine dukata,
Eto tebi tri tovara blaga,
Pazi, idi pa čuvaj svoje ovce!”

Kazivač: Maksa Zelić, Kaćmar
Zabilježila: Jelica Zelić, 1995

KRALJEVIĆ MARKO I ARŠANJARA

Začudi se zvizda Kolovođa
pa dozivlje vilu Rusalinku:
Gle junaka Kraljevića Marka
di on leži na travi zelenoj,
a glava mu na panju počiva.
Na njem guja plete se i puže,
al ne maši sablju dimiskiju,
nit on trže buzdovana svoga.
Il se junak podnapio vina
il ga bola satrla do srži.
Na krilima vitra vila ita,
al ne može ni pomaknit Marka,
niti smije odagniti guju.
Zato zovne svoje posestrime:
Ovčaricu ispod Šiklauša,
Zanovetku tu kraj Semartina,
Nagorkinju ondud od Petarde,
Ovčaricu s bremenske livade.
Sve se vile okupile skoro,
guju ljutu u oganj bacile,
a junaka Kraljevića Marka
jedva one domakle do vode,
do potoka što liči i tilo
pa i dušu zloćom isciđenu.
Sa Marka su skinule odilo,
i oprale sve njegovo tilo.
Kadile ga i trljale dugo
živoperkom i starom koprivom.
Kad je junak oči otvorio,
vilama je ovo govorio:
„Ej, vi, vile, posestrice moje,
što se lipe mundučite tudek,
što mi kosti trnjasite jako,
što mi dušu skidate sa neba?“
Ne vraćaju one njemu ništa,
već su utram njega upitale:
„Šta ti bilo, junačino prava,
kaka tebe sila umrtvila?“
Tijo njima Marko progovara:
„Nitko drugi nego Aršanjara,
sa Aršanja vištica prokleta,
kojoj junak svaki tudek smeta.“
Trides’ i tri dana Marka ‘rane
jagodama i divljim kruškama.
Kad se junak dobrim osnažnio,
riči ove vilama je reko:
„Drage vile, posestrice mile,
doved’te mi mojeg konja Šarca
da ja idem gore do Aršanja
pa da gledam vištičinog jada.“
Kad je stigo na goru Aršanjsku,
kosi Marko drva i šikare
sve sa željom da zlodušu nađe,
da ju nađe i sa zemljom sravni.
Spas vištica traži u brlogu,
al i tamo Marko ju pronađe,
pa kraj žića ufriško ju snađe.
Buzdovanom razbio joj glavu,
iz glave joj ispuzale guje,
sve ji Marko nasitno isiko.
Čela svitla i obraza čista,
ode Marko malo priko Drave
da i tamo kroji svetu pravdu.

Marko Horvat (1893), Kašad
Sakupio: Živko Mandić

MARKO I MARJAN

Uranila dva dobra junaka
već u zoru u banovom dvoru,
jedan bio Marko od Prilipa,
drugi bio Marjan od Osika.
Svaki svojeg objašio vranca
pa krenili prositi udovu,
junačine Mike vjernu ženu,
u Sigetu, u tvrdomu gradu.
Nusput oni ušli u mejanu
da okrepu u rujnome nađu.
Kad su tako akov potrošili
i vina se zdravo nakitili,
na vrancima dalje pojezdili.
Sunce nije ni na vrvu bilo,
al se nješto tukare desilo:
iz vrbika viknila je vila:
„Pazite se dva dobra junaka,
pred vama je njaka četa jaka.
Daleko vi konje obgonite
ako glave sačuvat oćete.“
„Fala što nas opominješ, vilo,
il nas čeka milo i nemilo,
mi moramo kud smo naumili,
nikad nismo mi još ustuknili.“
Kad su stigli do skele na Dravi,
pred njima se turska četa javi,
a napriđ joj sam aga Bešlaja
koji mloge posjeko je glave.
„Kud bi, kud bi, Marko od Prilipa,
i Marjane, bane od Osika?”
Kuražno će njemu junak Marko:
„Čestit ago, nećemo daleko,
do Sigeta, lijepoj udovi.
Došlo vrijeme da se kum oženi,
i da svadbu činjimo jeseni.“
Njem’ će aga srdit ko ris ljuti:
„Ti si, Marko, silne porobio,
mloge Turce na putu pobio,
u tebe se nakupilo blaga,
mogo b’ kupit polak Carigrada.
Ako platiš dvi mjerice zlata,
skela će vas vozit preko Drave.“
„Ne lapućkaj, pustijo Bešlajo,
ne dam tebi ni mrvicu zlata,
nego samo jednoga dukata
što i drugi za ’vu skelu daju.“
„Ako ne daš, mi ćemo uzeti,
spasit tebe nećeju ni sveti!
Sa mnom jesu osamnaest delija,
smrt vas čeka ili bježanija!“
Govori mu Marko od Prilipa:
„Bolje nam je sva dva poginiti
neg sramotno stru se pokoriti.

Marjan Klarić (1885), Udvar
Erža Đurok Paj (1896), Birjan
Sakupio: Živko Mandić

NA VAŠARU

Na vašaru u dolnjem Seksaru
falio se Pavo Kundagdžija
da on ima konja munjevita
koji brži od mladoga Sunca
i olujnog od gornjaka vjetra.
Ko ga sluša, pravo mu ne daje,
zato odu na goru visoku
pa Sunčevoj majki redom kažu:
„Na vašaru u dolnjem Seksaru
falio se Pavo Kundagdžija
da on ima konja munjevita
koji brži od mladoga Sunca
i olujnog od gornjaka vjetra.“
Začudi se i Sunčeva majka
pa govori mladomu Sunašcu:
„Neka drimat, već tu slušaj mene:
Na vašaru u dolnjem Seksaru
falio se Pavo Kundagdžija
da on ima konja munjevita
koji brži od mladoga Sunca
i olujnog od gornjaka vjetra.
Je l’ istina il’ se falit znade
jer on oće konja da prodade?
Mlado Sunce ovako će Pavi:
„Zaš’ se fališ kad za falu nisi,
kad ti vranac ništa bržji nije.“
Al govori šaroški delija,
po imenu Pavo Kundagdžija:
„Da vidimo, da se ogledamo.
Bržje budeš, konja ti poklanjam;
ako vranac ostane na glasu,
ti ’š nam sjati i jače i dužje
od Cvjetnice do Svetog Martina.”
Mlado Sunce klimnilo je Pavi,
pa je počo onaj tajlul pravi.
Sunce krene što je bržje moglo,
Pavo jaše ko tane puščano.
Ma ga priči od gornjaka vjetar,
vranac ita kos a neba munja,
pa on bržje do mete je stigo.
Kad ga Sunce stiglo umoreno,
Pavo pije već vino crveno,
pa se smije, sva mejana ječi.

Grgo Šajnović (1902), Šaros
Sakupio: Živko Mandić

ODE CVIJO

„Sine dragi, pred pragom je zima,
u gorici drva suvi ima,
ded, donesi troja kola puna,
da imamo dobran do Đurđeva.“
Ode Cvijo u pečuvsku goru,
a ne kupi šiblje i suvarke,
već on vadi debeloga ‘rasta.
Ispod ‘rasta, evo, zmija mala,
zelenkasta i očiju suzni.
Progovara baš jezikom ljudskim:
„Ne ubi me ako Boga znadeš,
već me ljubi međ dva oka suzna.
Zloduša me kadgoda uklela,
da ću biti u zmijskom obliku,
dok mi momak poljuba ne dade.“
Tvori Cvijo kako mu je rekla,
a zmija se premetnila djevom,
i to pravom ljepoticom mladom,
samo vrat joj osto je zeleni.
Kad se mraćak već tijo spušćivo,
stigne Cvijo na koli sa djevom:
„Evo, majko, drva čak predosta,
evo, majko, i zamjena tvoja,
tvoja snaja, a ljubovca moja.“
„Avoj, sine, golobradi sine,
njezine su ruke slabunjaste,
nije ona za naše poslove!“
Kad to čula djeva ljepotica,
nosi drva redom u pojatu,
pa ji pili, pa ju cjepa itro.
Ni to nije dosta staroj majki:
„Drucat će se naše selo cjelo,
ljuba tvoja zmijski vrat imade.“
Protivi se Cvijo pa joj kaže:
„Ona će se tukar ustojati,
voljit će ju cjelo selo naše.
Kada oda, ko da vjetrić piri,
kada sjedi, toplinu proširi,
kad divani, ko da slavuj pjeva,
oče su joj ko zvjezdice sjajne,
obrve joj ko pojasak crni,
kad se smije zvončići ćurliču.“

Sukićani: Ivo Blašković (1910) i Marica Šokac Srijemac (1905)
Sakupio: Živko Mandić

POSR’JEDI ĐUKIĆA

Sad sadio poturlučki Miko,
sad sadio posr’jedi Đukića.
Šta posadi od jutra do mraka,
to bosorka prik’ noći potrga.
Tako bilo dvi nedilje dana,
onda Miki dosadila muka,
pa proklinje da sva gora ječi:
“Zaš’ , pobogu, sadove mi ništiš,
ti nečista, kučko vragova!“
Iz gorice bosorka mu viče:
„Ne dam da mi moj naum prikratiš,
ne dam da tu vinograda sadiš!
Sr’jed Đukića moj će čardak biti,
ti se moraš otud ukloniti!“
Ni’ se Miko otud uklonio,
već kad noćca zamrkla odviše,
sakrio se pod crnu dolamu
pa on vreblje, zvira na sve strane.
Kad bosorka sniđe iz gorice,
pa će trgat opet novosade,
ej, skoči se poturlučki Miko,
trže noža oštra od pojasa
i udara njojzi spram srdašca –
mrtva pala na zemlijcu crnu;
pa je ’ita dol u surduk tavni,
viš’ nje meće sijaset kamena
da nečista duša ne izleti.
Kad zorica bila osvanila,
sadi Miko sadove brez brige.

Ivo Vranešić (1893), Kozar
Sakupio: Živko Mandić

SIVERINA I JUGA

Šalje prosce jaki Siverina
u daljinu lipoj divi Jugi.
Šalje starog kuma Zapadliju
i komšiju mlađeg Istočliju.
Lipoj Jugi oni složno kažu,
Siverine riči virno slažu:
„Došlo vrime da se Siver ženi,
kupio ti već pruslik svileni –
tebe, Jugo, za ženicu oće.“
„Nek on oće, al se meni neće
za neznana udat se junaka;
ima odek sijaset momaka.
Nek on glavom dođe k meni ‘vamo
da se bolje ovdi upoznamo.“
Okiti se Siverina injem,
gori injem, a okolo ledom,
pa on ode Jugi u po’ode.
Usput smrzo poljane i gore,
pa okolo svakojake vode.
Lipa Juga njemu progovara:
„Oj, Sivere, ponosni delijo,
neću tajit, udat ću se za te,
al ne valja što mraza donosiš,
svakog ovdi mrzneš i umoriš.“
„Pravo kažeš, dobra moja Jugo.
Neću, bogme, taki biti dugo,
ja ću stišat ‘ladnoću opaku
ako budeš moja virna ljuba.“
Odonda su kod nas zime blaže,
zimno doba za svakoga draže.

Janja Stantić Mamužić (1908), Čikerija
Sakupio: Živko Mandić

STIPKO AZUDIJČEV

Rano rani Stipko Azudijčev,
rano rani na Veliki petak
da obiđe varoši i sela
od Pečuva do znanog Sečuva
i da nađe za sebe djevojku.
Kad zaodu Sunce je krenilo,
on ugleđe ljepoticu Jelu
kako iđe prama svomu selu
ćeruć ovce i jagance b’jele.
„Stani malo, čobanice mila.
Je l’ ti imaš dragoga svojega,
jesi li već za kog zaručena?“
„Još sam mlada, nisam zaručena,
nit ja imam dragoga svojega.“
Iđe Stipko do oca njezina
pa on prosi njegovu jedinu.
„Nije danak za prosidbu, momče,
zar ti ne znaš šta j’ Veliki petak?
Ako misliš čestito ju prosit,
a ti dođi o Velikoj Gospi.“
Stipko r’ječi njegove razumi,
ma turoban, al tako učini.
Doba dođe, Stipko opet pođe,
Minjorodu ode u po’ode,
da isprosi jedinicu Jelu.
„U zlo doba došo si nam, momče“,
kaže njemu Jelin otac tužni.
Na nas nebo i zemlja se srdi,
suša prži sve usjeve naše,
neće biti ni kruva ni vina –
nije vrijeme svadbu svadbovati.
Potoci nam i bunari suvi,
za to krivi paklenski zloduvi,
al još više vještica aršanjska,
ona goni oblace prik’ Drave,
zato nema kišice ni plave.“
Sve te r’ječi Stipko razumio,
pa objaši svojega Bjelana
i š njim ‘ita pod aršanjsku goru;
zemlja puca, prav se gusti diže.
Kad Aršanju oni dođu bliže,
ruši na nji’ vještica stijene,
pa ji’ baca drvljem i panjev’ma.
Kopitima Bjelan sve razbija
pa ji’ šuta vještici u dvore.
Ne sustaje Aršanjkuša b’jesna:
začme slati guje i kurjace.
Sabljom britkom sve ji’ Stipko s’ječe;
Aršanjkuša u odžak se krije,
al i tamo buzdovan ju bije
pa bičina od sedam švigara.
Svenak Stipko šakom ju udara,
i duši ju ćera na dno pakla.
Vraćali se oblaci od Drave,
sedam dana gusta kiša lila,
žedna zemlja sve to je popila.
Zelenu se polja i livade –
sreću svatko u srcu imade.
Potoci su i bunari vrvom,
vode dosta baš čojeku svakom.
„Sad je danak za prosidbu, Stipko“,
kaže apo ljepotice Jele,
„O Martinju ćemo svadbovati!“

Marica Novaković Marci (1898), Minjorod
Sakupio: Živko Mandić

A KIRÁLYFI ÉS A TÜNDÉR

A királyfi sétálgatott,
Sétálgatott, át a hegyen.
Nem akarta, mégis ott lett,
Fehér tündér, ahol fürdött,
Fehér tündér és egy leány.
Megszólal most a királyfi:
„Ej, lovacskám, én jó lovam,
Vajon megbízhatok benned,
A te fürge lábaidban,
A te villám szemeidben,
Tündér ékét elhozhatjuk,
Koronáját és ruháját?”
Így felel a gyors lovacska:
„Megbízom én mindezekben,
Az én fürge lábaimban,
Az én villám szemeimben.
Elragadjuk a koronát,
A koronát és a ruhát!”
Ahogy mondták, úgy is tettek:
Tündér ékét elragadták,
Koronáját és ruháját.
Sírni kezd a fehér tündér,
Vigasztalja leánytársa:
„Hallgass, ne sírj, én barátnőm,
Ifjú veled tréfát űzött,
De ő téged meg nem bántott!”

Adatközlő: Bosnyák Mária (Pupina), Szemely
Gyűjtötte: Frankovics György

A TÜNDÉREKNEK IGÉRT LÁNY

Édesanyjuk kilenc leányt nevel,
Nyolcat nevel, utolsót csak szidja:
„Jánya, lányom, ördögök vigyenek,
Vagy ördögök, vagy fehér tündérek!“
Mikor Jánya férjhez menni felnőtt,
Szép Jányának megbetegszik anyja.
Ágyát nyomta kilenc hosszú évig,
S tizedikben még vagy négy hónapig.
Mikor aztán kilenc év letellett,
Jánya anyja magában így beszél:
„Bárcsak lenne Jánya fiam nekem,
Bizony tudna nekem vizet hozni,
Arról a nagy Strašovice hegyről.”
Azt gondolta, őt senki se hallja,
De szép Jánya mégis meghallotta.
A vödröt ő fel is kapja rögtön,
És a vízért a hegyekbe elmegy.
Mikor a víz közelébe elért,
Csodát látott, egy óriási tündért:
Kinek fején három rózsa nyílott,
Egyik rózsa fent a tüzes napnak,
Másik rózsa fent a fényes holdnak,
A harmadik meg így szól a lányhoz:
„Meríts vizet, te szépséges Jánya,
Meríts vizet, gyógyítsd édesanyád.
Mikor a nap nyugovóra letér
Hozzánk, Jánya, vacsorára eljöjj.
Szép vacsorát fogunk készíteni:
Csilló halat csillogó vizekből,
Jó vörös bort Alsó-Buda alól,
Mindehhez még szép fiatal bárányt.“
Nehezen vár a szépséges Jánya.
Elmegy haza, fehér udvarukba,
Elmegy Jánya, lassan és szomorún.
Édesanyja már messziről látja,
S találkoznak, mikor közelebb ér.
Kérdi aztán öreg édesanyja:
„Merre jártál, én leányom, Jánya,
Merre jártál, és hol késlekedtél?“
„Ne kérdezzél, öreg édesanyám,
Elkéstem, mert óriás csodát láttam.
Isten verjen, öreg édesanyám,
Mikor szültél, kinek is átkoztál?
Szép Jányának emlékszik már anyja,
Fehér kezét a lányának fogja,
Leviszi őt mély pince elébe,
Kilenc lakatot rátesz a testére,
Tizedikkel az ajtót bezárja.
Mikor a nap nyugovóra letért,
Közelít ám a tündér a csikón.
Odamegy a mély pince elébe,
Az az ajtó azonnal kinyílik.
Fogja Jányát a fehér kezénél,
A csikóra őt tüstént felteszi,
Benyit akkor öreg édesanyja:
„Isten veled, te szépséges Jánya,
Ki fogja majd a ruhádat mosni,
Mi lesz velem, agg édesanyáddal?“
A csikóról így válaszol Jánya:
„Ruhát szaggass, vagy a vízbe vessed,
Ruha nekem, anyám, többé nem kell.
Mikor szültél, engem megátkoztál,
Csak átkoztál, és csak nevet adtál:
’Jánya, lányom, ördögök vigyenek,
Vagy ördögök, vagy fehér tündérek.’
Itt a ruha, a szép, édesanyám,
Itt a ruha, el nem szakítottad,
Én meg megyek, kihez engem adtál.”

Adatközlő: Bosnyák Mária (Pupina), Szemely
Gyűjtötte: Frankovics György

SZÉP MANDALÉNA NÁSZNÉPE

Anyja kelti a szép Mandalénát:
„Gyere, kelj föl, én szép Mandalénám,
Udvarodban kérők vannak hárman:
Egyik megkér tüzes Nap számára,
Másik megkér fényességes Holdnak,
A harmadik Fiastyúk csillagnak.”
Gondolkozik a szépséges leány,
Gondolkozik, hogy kihez is menjen.
Ha hozzámegy fent a tüzes Naphoz,
korán elmegy, haza csak későn ér.
Ha hozzámegy fényességes Holdhoz,
A Hold sokszor megfiatalodik,
Tizenkétszer minden esztendőben.
Ha hozzámegy Fiastyúk csillaghoz,
Az nem ragyog a nyári égbolton,
Csupán télen, tiszta éji égen.
Gondolkozott, aztán egyet gondolt,
És hozzáment fent a tüzes Naphoz.
Nagy Úristent meghívja komának,
Szent Pétert meg hívja kiskomának,
Násznagy lesz majd a Villámló Illés,
Vőfély lesz a Keresztelő János,
Szűz Mária a nyoszolyóleánya.
Aztán kezdték az ajándékozást:
A komának mennyei magasság,
Kiskomának Péter-napi hőség,
Násznagy kapott villámot és böjtöt,
Vőfély kapott keresztet és sarut,
Nyoszolyólány pedig arany almát.

Adatközlő: Bosnyák Mária (Pupina), Szemely
Gyűjtötte: Frankovics György

AZ ÁRTÓ TÜNDÉR

Fekszik Ivo a zöldellő fűben,
Takarózik díszes zöld dolmánnyal,
A fejénél egy szép selyemkendő.
Ébreszti őt öreg édesanyja:
„Kelj fel, Ivo, én drága gyermekem,
Megázik a díszes zöld dolmányod,
A fejednél a szép selyemkendő.”
„Eredj innen, öreg édesanyám,
Nem érdekel a te zöld dolmányod,
Nem érdekel a szép selyemkendő,
Engem csak egy szép leány érdekel;
Hogy fogom én Budán át vezetni,
Mikor ott van az az Ártó Tündér,
Megmérgez ő engem és a leányt!”

Vidákovics Anna, idős asszony Nagykozárban
Gyűjtötte: Nikola Tordinac

KÉT KEDVEST SZERETEK

„Ej, te csípős, szaladgáló szellő,
állj meg kicsit, hadd kérdezzek tőled:
Én, szegény lány, két kedvest szeretek
s bolond fejem vesztem el őértük.
Láttad-e már valahol is őket,
vajon emlékeznek-e még reám,
emlékeznek s értem sóhajtoznak?“
„Utainkat ők nem keresztezték,
de kérdezd meg az édes bátyámat,
erős szelet, ki az erdőt vágja,
aki fent zúg minden hegyen, völgyön.“
„Te erős szél, hadd kérdezzek tőled:
Én, szegény lány, két kedvest szeretek
s bolond fejem vesztem el őértük.
Sztanko pásztor sudár, göndör hajú,
Míves Vinko pozsgás, sötét fürtű.
Láttad-e már valahol is őket,
vajon emlékeznek-e még reám,
emlékeznek s értem sóhajtoznak?“
„Ej te leány, egyenest megmondom:
Láttam őket, mindkettőt ma reggel.
Sztanko pásztor nyájat terelt szépen,
a Harsány-hegy ezen oldalában,
fekete föld az ő kemény ágya,
tölgyfa tuskó az öreg párnája.
Furulyázik, dalokat fűz sorba
harsány’ lánynak, fiatal pásztornak,
terád többé már nem emlékezik.
Ne sírj azért, ifjú sarlósi lány,
Míves Vinko a szívében hordoz,
hozzád készül és neked gyűrűt hoz.”

Jakobovics Erzsébet (1899), Magyarsarlós
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó

JOVÁN PÁSZTOR ÉS A CSÁSZÁR

A Jovánnak ezer a birkája,
A vezéren csengő színaranyból,
A csengőn meg gyémánt a drágakő,
Vacsorázni lehet fénye mellett,
Éjszaka is, szintúgy, ahogy nappal.
A Jovánnak kilenc a pávája,
Előttük egy okos vidra sétál,
A vályúnak ezüst a szegélye,
Ahol Jován a birkát itatja.
Elért a hír, egész a császárig,
Császár Jovánt maga elé hívja:
Igaz-e az, ej, te Jován pásztor,
Az van nálad, ami nekem nincsen,
Igaz-e az, amiket beszélnek,
Hogy tenálad ezerszám a birka,
A vezéren csengő színaranyból,
A csengőn meg gyémánt a drágakő,
Vacsorázni lehet fénye mellett,
Éjszaka is, szintúgy, ahogy nappal?
Igaz-e az, ej, te Jován pásztor,
Hogy tenálad kilenc ékes páva,
S előttük egy okos vidra sétál?
Igaz-e az, ej, te Jován pásztor,
Hogy tenálad ezüstből a vályú,
Amiből a vizet a birkáid isszák?”
Megfelel rá eképp Jován pásztor:
„Igaz bizony, császár uraságom,
Igaz bizony, amiket beszélnek.”
Jovánhoz a császár akkor így szól:
„Mindezeket nekem fogod adni;
Ha nem akarod mindet odaadni,
A bástyámon fogsz majd akkor lógni!”
Jován halkan császárnak így felel:
„Nem vagyok én rabló, hogy ott lógjak!”
Jovánhoz a császár újra így szól:
„Ha nem akarod mindet odaadni,
A tüzemen fogsz majd akkor égni!”
Jován halkan császárhoz így szól:
„Nem vagyok én rabló, hogy ott égjek!”
Jovánhoz a császár újra így szól:
„Ha nem akarod mindet odaadni,
A vizemben fogsz majd akkor úszni!”
Jován halkan császárnak így felel:
„Nem vagyok hal, hogy a vízben ússzak,
Ifjú vagyok, ki a harcra való,
Adjál nekem kardot puszta vasból,
Nehezítsed megöntött ólommal;
Adj egy lovat, mit még nem nyergeltek,
Kösd össze a kezem jó kötéllel,
Küldjél reám harcost, háromszázat,
Majd meglátod, milyen legény Jován!”
Alig várja mindezt már a császár.
Ad őneki kardot puszta vasból,
Nehezíti megöntött ólommal;
Ad egy lovat, mit még nem nyergeltek,
S megkötözi kezeit mind hátra.
Jován akkor a szenteket kéri:
„Te, Szent Péter, élesítsd a kardom,
Te, Szent Miklós, dühítsd fel a lovam,
Te, Szent Petko, szabadítsd ki kezem,
S te, Nediljko, szabadítsd lábamat.“
Jön Szent Péter, kardját élesíti,
Jön Szent Miklós, lovát feldühíti,
Jön Szent Petko, kezét szabadítja,
Nediljko meg lábát szabadítja.
Most láthatod Jovánt, ifjú pásztort,
Hogyan táncol lovával a mezőn!
Ráront akkor háromszáz ellenség:
Első százat kardjával levágja,
Másodikat lova legázolja,
Harmadikat tengerbe szorítja.
Nézi császár a magas bástyáról,
Ahogy Jován legyőzi az ellent.
Jön most Jován császárhoz a bástyán,
Császár akkor Jovánhoz így szól:
„Itt van neked háromszáz dukátom,
Itt van neked három szekér kincsem,
Menj és vigyázz, őrizzed nyájadat!“

Adatközlő: Maksa Zelić, Katymár
Feljegyezte: Jelica Zelić

KRÁLJEVICS MÁRKÓ ÉS A HARSÁNYI NÉMBER

Csodálkozott a Vezérlő csillag,
s odahívja Rusalinka tündért:
„Nézd az ifjút, a Králjevics Márkót,
zöld pázsiton, ahogyan ő fekszik,
fejét ahogy fatuskón nyugtatja.
Testén kígyó tekereg és fonja,
damaszkuszi kardját mégsem fogja,
buzogányát mégsem emelinti.
Talán a hős borral kissé eltelt,
vagy fájdalom velejéig hatolt.
Szél tündére szárnyain igyekszik,
de nem tudja mozdítani Márkót,
sem a kígyót róla elzavarni.
Lánybarátit ezért odahívja:
Pásztorleányt messzi Siklós alól,
Bűbájolót innen Szentmártonból,
Hegyi tündért onnan Petárdáról,
Pásztorleányt Beremend rétjéről.
Tündérek mind gyorsan összegyűltek,
mérgeskígyót a tűzbe vetették,
de az ifjút, a Králjevics Márkót,
alig tudták a vízhez levinni,
a patakhoz, mi testet is gyógyít,
és lelket is gonosztól megtisztít.
Róla mind a ruháját levették,
meg is mosták mind az egész testét.
Illatokkal dörzsölik őt hosszan,
gyógyfüvekkel és öreg csalánnal.
Mikor Márkó a szemét kinyitja,
tündéreknek eképpen beszél:
„Ej, tündérek, én lánybarátnőim,
miért ily szépen játszódtok itt velem,
csontjaimat miért dörzsölitek,
lelkem mennytől miért veszitek el?”
Nem felelnek neki erre semmit,
hanem együtt megkérdezik Márkót:
„Mi volt az hát, igaz vitéz ifjú,
amitől az erőd így elhagyott?”
Márkó csendben nekik eképp felel:
„Nem volt az más, egy harsányi némber,
Harsányból egy átkozott boszorkány,
akit zavar mindenki, ha itt jár.”
Harminchárom napig tündérek etetik,
eperrel s vadkörtével táplálják.
Aztán mikor jól megerősödött,
tündérekhez ily szavakkal beszél:
„Ó, tündérek, én lánybarátnőim,
vezessétek Tarka lovam ide,
hadd menjek fel a harsányi hegyre,
hadd lássam el a boszorkány baját.”
Mikor felért a harsányi hegyre,
vágja Márkó a fát s a bozótot,
gonosz lelket, hogy ő megtalálja,
megtalálja, s földig elpusztítsa.
A boszorkány barlangba menekül,
de Márkó őt ott is megtalálja,
s életének rögtön végét veti.
Buzogánnyal a fejét széttöri,
fejéből a kígyók mind kimásznak,
őket Márkó miszlikbe aprítja.
Arca tiszta, a homloka ragyog,
megy is Márkó át a Dráván túlra,
ott is tegyen ő szent igazságot.

Horvát Márk (1893), Kásád
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó

MÁRKÓ ÉS MÁRJÁN

Két jó vitéz felkelt jókorában,
már hajnalban, bánnak udvarában,
az egyik volt a prilipi Márkó,
a másik volt az eszéki Márján.
Sötét lovát mind meglovagolta,
elindultak egy asszonyt megkérni,
hős Mikának hűséges özvegyét,
Szigetvárra, az erős városba.
Útközben egy kocsmába bementek,
erősödni a jó vörösbortól.
Egy akóval ott elfogyasztottak,
és a bortól jól megrészegedtek,
majd lovukon tovább lovagoltak.
Nem ért fel még a nap delelőre,
amikor itt már valami történt:
a füzesből a tündér kiáltott:
„Két jó ifjú, igen vigyázzatok,
előttetek ellenség csapata.
Lovaitok messzire hajtsátok,
ha éltetek élni akarjátok.”
„Hála néked, hogy figyelmeztetsz, tündér,
mindegy nekünk, hogy jó vagy rossz, mi ér,
muszáj mennünk, ahová szándékunk,
eddig soha még meg nem hátráltunk.”
A drávai révhez mikor értek,
elébük áll erős török csapat,
csapat előtt meg Beslaja aga,
akik sokak fejét már levágta.
Hová, hová, te prilipi Márkó,
és te Márján, Eszéknek a bánja?”
Bátran felel neki ifjú Márkó:
„Becses aga, nem megyünk messzire,
szép özvegyért megyünk mi Szigetre.
Ideje, hogy komám megnősüljön,
és az ősszel lakodalmat üljön.”
Mérges hiúz, rárivall az aga:
„Bizony, Márkó, erővel raboltál,
sok törököt az úton megöltél,
nálad annyi kincset felhalmoztál,
megvehetném szultán fél városát.
Ha megfizetsz két mérő aranyat,
átvihet majd a révész a Dráván.
„Ne locsogjál, te Beslaja rabló,
mint egy morzsa, annyit sem kapsz tőlem,
csupán azt az egyetlen dukátot,
amit mások a révésznek adnak.”
„Ha nem adod, el fogjuk majd venni,
szentjeid sem fognak megmenteni!
Itt van velem tizennyolc dalia,
Halál vár vagy a megfutamodás!”
Felel néki a prilipi Márkó:
„Jobb lesz nekünk mindketten elesni,
mint szégyenben s félelemben élni.

Klárics Márján (1885), Pécsudvard
Páj Gyurok Erzsébet (1896), Birján
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó

A VÁSÁRBAN

A vásárban, amott Szekszárd alatt,
dicsekedett Pávó Kundagdzsija,
hogy a lova villámsebes lenne,
gyorsabb az a fiatal Napnál,
viharosabb a hegyi viharnál.
Kik hallották, igazat nem adtak,
hanem mentek föl a magas hegyre,
szépen mondják Nap édesanyjának:
„A vásárban, amott Szekszárd alatt,
dicsekedett Pávó Kundagdzsija,
hogy a lova villámsebes lenne,
gyorsabb az a fiatal Napnál,
viharosabb a hegyi viharnál.”
Csodálkozik Napnak édesanyja,
aztán mondja a fiatal Napnak:
„Álmodozzál, azért figyelj rám is:
A vásárban, amott Szekszárd alatt,
dicsekedett Pávó Kundagdzsija,
hogy a lova villámsebes lenne,
gyorsabb az a fiatal Napnál,
viharosabb a hegyi viharnál.
Vajon igaz, vagy azért dicsekszik,
mert a lovát el akarja adni?”
Fiatal Nap Pávóhoz így beszél:
„Mit dicsekszel, mikor nincs is mire,
sötét lovad semminél sem gyorsabb.”
Így válaszol sarlósi dalia,
neve szerint Pávó Kundagdzsija:
„Nézzük csak meg, hogy aztán meglássuk.
Ha gyorsabb vagy, lovam odaadom;
de ha lovam igazolja hírét,
ragyogsz nekünk erősebben s hosszan,
Virágvasárnaptól egész Márton-napig.”
Fiatal Nap bólintott Pávónak,
aztán indult az igazi verseny.
A Nap futott, ahogyan csak tudott,
Pávó lovon, mint a puskagolyó.
Hegyi vihar talán meghaladja,
a paripa, mint égből a villám,
leggyorsabban ő ér el a célba.
Mikor a Nap fáradtan beérte,
Pávó már a vörös borát issza,
és csak nevet, hangos mind a kocsma.

Sajnovics Gergely (1902), Magyarsarlós
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó

ELMENT CVIJO

„Kedves fiam, a tél ajtónk előtt,
az erdőben ott van a száraz fa,
eredj, hozzál vagy három szekérrel,
legyen elég Szent Györgynek napjáig.”
Elmegy Cvijo a pécsi nagy hegybe,
de nem szed ám gallyat s száraz ágat,
hanem vágja a széles tölgy fáját.
A tölgy alatt, íme, kicsi kígyó,
zöldecske ő s a szemei könnyben.
Aztán beszél emberi beszéddel:
„Ne öljél meg, jó Istent, ha ismersz,
inkább csókolj két könnyes szemem közt.
Megátkozott egy gonosz teremtés,
addig legyek kígyó alakjában,
míg egy legény csókot nem ad nékem.”
Teszi Cvijo, ahogy mondta neki,
és a kígyó átváltozik lánnyá,
egy igazi fiatal szépséggé,
csak a nyaka, mi zöld színű maradt.
Ahogy csöndben leszállt a sötétség,
hazaér már Cvijo a szép lánnyal:
„Itt van, anyám, a tűzifa bőven,
itt van az új helyettesed néked,
néked menyed, nékem meg szeretőm.”
„Ó, te fiam, te tudatlan ifjú,
a kezei nekünk gyengék lesznek,
mi dolgunkra majd kevesek lesznek!”
Mikor ezt a szép lány meghallotta,
hordja a fát tüstént a pajtába,
összevágja és fel is aprítja.
Ez sem volt még elég az anyjának:
„Csepüli majd a mi egész falunk,
hogy kedvesed nyaka mint a kígyó.”
Ellenére mégis így szól Cvijo:
„Bizony itt fog ő nálunk maradni,
egész falu meg fogja szeretni.
Amikor jár, mint a lenge szellő,
amikor ül, jó meleg növekszik,
amikor szól, csalogány énekel,
szemei mint a fényes csillagok,
szemöldöke mint két fekete öv,
mikor nevet, csengettyűk csendülnek.”

Blaskovics János (1910) és Sokac Mária (1905), Szőkéd
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó

GYÜKÉS KÖZEPÉBEN

Kertet ültet poturluki Miko,
kertet ültet Gyükés közepére.
Amit ültet reggeltől estélig,
a boszorkány az éjjel lerontja.
Így ment ez egy hétig, majd kettőig,
elege lett Mikonak a bajból,
átkot mondott, hogy zengtek a hegyek:
„Miért pusztítod, az istenért, kertem,
te tisztátlan, szukája ördögnek?
Kiált neki hegyről a boszorkány:
„Nem hagyom, hogy akaratom csorbítsd,
nem hagyom, hogy szőlőd ide ültesd!
Házam rakom Gyükés közepére,
odébb állnod kell innen örökre!“
Nem állt odébb Miko egyáltalán,
hanem mikor leszállt az éjecske,
elrejtőzött fekete köpenyben,
lesve, várva mindenhonnan neszre.
A boszorkány lejövén a hegyről,
az új kertet újra lerontaná,
ej, felugrik poturluki Miko,
éles kését övéből kirántja
és egyenest a szívébe szúrja –
holtan esik a fekete földre;
majd sötét völgy fenekére hányja,
tetejébe halmoz sok-sok követ,
gonosz lelke, hogy ne szabaduljon.
Fehér hajnal mikor megvirradott,
Kertet ültet Miko már gondtalan.

Vranesics János (1893), Nagykozár
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó

ÉSZAK ÉS DÉL

Kérőket küld fenti erős Észak,
messzire le, a szépséges Délnek.
Elküldi ő a Nyugat komáját,
ifjabbnak meg a Kelet szomszédját.
A szép Délnek ők híven elmondják,
szóról-szóra Észak üzenetét:
„Itt az idő, házasodna Észak,
ezüst mellest neked már megvette –
téged, szép Dél, feleségnek akar.”
„Hadd akarjon, nem járja az nálam,
férjhez menni hozzá ismeretlen;
van itt ilyen legény, akár száz is.
Jöjjön maga, hozzám személyesen,
hogy őt itten jobban megismerjem.”
Feldíszíti magát Észak dérrel,
felül dérrel, körül pedig jéggel,
így indul el Délhez látogatni.
Faggyal borít mezőket, hegyeket,
fagyba dermeszt mindenféle vizet.
Szépséges Dél erre így szól hozzá:
„Ej, te Észak, te büszke dalia,
nem titkolom, hozzád fogok menni,
de nem tetszik, ahogy fagyot hozol,
megdermesztesz s megölsz mindeneket.”
„Igazad van, én szép és jó Délem.
Nem leszek én ilyen már ezentúl,
megenyhítem a metsző hideget,
ha énnekem hű szerelmem leszel.“
Azóta itt teleink szelídek,
a télidő kedves mindenkinek.

Sztantics Ágnes (1908), Csikéria
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó

SZTIPKÓ AZUDIJCSEV

Korán felkelt Sztipkó Azudijcsev,
korán felkelt, Nagypénteknek napján,
hogy bejárjon falvakat és várost,
Pécstől egész a híres Szekcsőig,
hogy magának feleséget vegyen.
Mikor a nap Nyugat felé hajlott,
megpillantja a szépséges Jelát,
ahogyan tart éppen hazafelé,
birkát terel s fehér bárányokat.
„Állj meg kicsit, kedves pásztorleány.
Vajon van már tenéked kedvesed,
vajon eljegyeztek-e már téged?“
„Ifjú vagyok, eljegyezve még nem,
nincs énnekem, bizony, kedvesem sem.”
Elmegy Sztipkó leánynak apjához,
és megkéri tőle egyetlenét.
„Nem jó a nap lánykérésre, legény,
miért nem tudod, mi az a Nagypéntek?
Ha megkéred lányom tisztelettel,
Nagyboldogasszonyra, akkor jöjj el.”
Apa szavát Sztipkó jól megérti,
s bár szomorú, mégis így cselekszik.
Jön az idő, elmegy megint Sztipkó,
Monyoródra, a látogatóba,
hogy megkérje Jelát, az egyetlent.
„Rossz időben jöttél hozzánk, legény”,
mondja neki Jela édesapja.
Miránk az ég s a föld is haragszik,
vetésünket mind aszály perzseli,
nem lesz nékünk kenyerünk, se borunk,
nincs ideje a lakodalomnak.
Patak, forrás nálunk mind kiszáradt,
vétkesek mind az ördögfajzatok,
de még jobban harsányi boszorkány,
ki a felhőt áthajtja a Dráván,
ezért nincsen sem eső, sem zápor.“
Mindezeket Sztipkó megértette,
Fehér lovát azonnal megülte,
s vele siet harsányi hegy alá;
hasad a föld, sűrű por mind fölszáll.
Mikor aztán Harsányba leértek,
sziklát dobál rájuk a boszorkány,
fatörzseket és tuskókat hajít.
Patájával Fehér mind széttöri,
s berugdalja gonosz udvarába.
Meg nem pihen a mérges boszorkány:
kígyót s farkast küld őrájuk végül.
Éles kardja Sztipkónak mind levágja;
a boszorkány kéménybe rejtőzik,
a buzogány őt ott is eléri,
meg az ostor, mit hét ágból fontak.
Öklével őt Sztipkó végül jól megüti,
pokol fenekére a lelkét leküldi.
Visszatértek Dráváról a felhők,
sűrű eső esett majd hét napig,
a szomjas föld mindezt mind felitta.
Kizöldülnek rétek és legelők,
a szívekbe boldogság költözik.
Patak, forrás mind bőséggel,
elég vizet ad az embereknek.
„Most van napja lánykérésnek, Sztipkó”,
mondja a szép Jela édesapja,
Márton-napon lesz a lakodalom!”

Novákovics Mária (1898), Monyoród
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó