KOLO VODI SIBINJANIN JANKO
Kolo vodi Sibinjanin Janko.
L’jepo majka uredila Janka,
Pojas mu izvezla s’ žicom zlatnom,
I na rojte dukate vezala.
Igra kolo, Janko kolo vodi,
A do njega mizimica Erža:
Oko vrata stotinu dukata,
U uvima menduše od zlata.
Igra Janko, kika mu se vije,
Pa na Eržu potajno se smije.
Janko igra, noge mu prepliču,
A na pojasu dukati zvekeču.
Janko pjeva u to grlo glasno:
„Sviraj, svirče, u tu tanku žicu,
Dat će Janko za nju stotinarku,
Da razigram l’jepu djevojčicu.”
Igra kolo, puno djevojaka,
I med njima l’jepih je momaka,
Gledali jih sva dvorska gospoda.
Progovara care gospodare:
„Nije majka rodila junaka
Ko stoj’ majka Sibinjanin Janka.
Sibinjanin j’ roda erdeljskoga,
Jer je Janka Srpkinja rodila,
Za junaka daleko se čuje.
Kolo vodi i kad podvikuje,
I pogledom djevojke miluje.“
Svirač svira sve mu gusle zveče,
Igra kolo sve se zemlja trese.
Kazivačica: Kata Ražič-Palijan,
rod. 1908. u Velikom Kozaru, Minjorod
Zabilježio: Đuro Franković
VOJEVAL, VOJEVAL, DOBRI KRALJ MATIAŠ
Vojeval, vojeval, dobri kralj Matiaš,
Troje boje spravil, troje kop’je slomil,
Troje kop’je slomil, v turske ruke dopal.
Uz Dunaj je pala preuska stazica,
Preuska stazica, drobno ucaptana,
Po njoj mi se šeće dobri kralj Matiaš.
Po Dunaji plava pisana plavčica,
Srebrom okovana, sis zlatom obl’jana.
Na njoj mi sidiše tri turačke baše
Oni se med sobum tiho pominaše:
„Da nam je ulovit kralja Matiaša,
Mi bi njemu dali troju smrt ‘zbirati:
Prvu bi dali: na krasu zgoriti;
Drugu bi mu dali: va tamnici zgnjiti;
Tretu bi mu dali: od sablje umriti.”
Čul je ote riči dobri kralj Matiaš,
Čul je ote riči ter je sprogovoril:
„Van mi se prosečte, vi tri turške baše!
Nećete vi mene na krasu zgoriti:
Malo bi se luga ziz mene spravilo;
Niti ću vam v vašoj tamnici ja zgnjiti:
Ar bi malo gnjoja ziz mene ostalo;
Neg ćemo raskosit travu ditelinu,
Kadi mi prol’jemo našu krv rumenu:
Ar sam ‘z sablje rojen, od sablje da umrem.”
Sakupio: Fran Kurelac u Hrvatskim Šicama (1871)
JADNI VOJEVODA JANKO
Proletilo jato golubova,
I napr’jeda dvije vraničarke,
I u sr’jedu dva sokola siva.
Sanak snila ljuba Jankovljeva,
Sanak snila, u sanku vidila
Da je do dva sina oženila.
„Ovo jesi, Vojvodina Janko,
Ti ne ženi dva jednaka sina,
Jere ćeju izgubiti glavu.”
Al’ govori vojvodina Janko:
„Ovo jesi, moja vjerna ljubo,
Što je ono jato golubova,
Ono su nam kićeni svatovi;
Što je ono dvije vraničarke,
Ono su nam do dvije naše snajke;
Što su ono dva sokola siva,
Ono su nam do dva naša sina.”
On ne sluša svoju vjernu ljubu,
Već on ženi dva jednaka sina,
Ženio jih iz Budima grada.
Malo su jim roka ostavili,
Malo roka, tri nedilje dana.
Pismo piše Anoka djevojka,
I k tome Marica djevojka.
„Kupi, Janko, kićene svatove.”
Kupi Janko kićene svatove,
Pa on ide ka Budimu gradu,
Po Maricu i Anu djevojku.
Vodili su kroz goru zelenu.
Kad su došli u po gore crne,
Al’ govore mlade đuvegije
Kruta jih je savladala žega
Pa su išli na vodiču ‘ladnu.
Kad su došli na vodiču ‘ladnu,
Aždaja jih tamo dočekao,
Sve dvojici glave odsjekao.
Čekao jih Vojvodina Janko
Da će je se natrag povratiti,
Čekao jih, dočekat ne more.
I on ide na vodicu ‘ladnu.
Kad je došo na vodicu ‘ladnu,
Na bunaru do dv’je mladoženje.
Diže Janko glave od žemljice,
Zamotao jih u svilnu maramu,
Nosio je svojoj vjernoj ljubi.
Daleko ga ljuba ugledala,
Još je dalje prid njeg išetala;
Al’ govori Vojvodina Janko:
„Evo tebi od svajka milošće,
Do dv’je l’jepe, zelene jabuke.”
Ona se š njima zatitrala,
Al’ govori Vojvodina Janko:
„Gledi, ljubo, kake su jabuke,
Je li su ti pod srdašcem rasle?!”
Kad je vidla kake su jabuke,
Mrtva pala na zemljicu emu,
Podiže ju Vojvodina Janko,
Podiže ju, podiči ju ne more.
Al’ govori Vojvodina Janko:
„Ne tuž’, ne plač, moja vjerna ljubo,
Još imamo dva nejaka sina,
S onim’ ćemo snajke sastaviti!”
S onima su snajke sastavili.
Kad su išli budit u zoricu,
Al’ govori stara Jankovica:
„Ustaj, snajko, ustalo je sunce!”
Al’ govori snašica Marica:
„Oj, starice, stara, mila majko,
Bratac Niko još s večera umro,
Snaša Ana oko pola noći,
A Ivo je u zoricu b’jelu,
A ja Mara jedva izgovaram!”
Mrtva pala Vojvodina ljuba,
K njoj doleti vojvodina Janko,
Podiže ju, podić ju ne more
I on ode kićenim svatov’ma:
„Ovo jeste, kićeni svatovi,
Vi jedite, ali ne pjevajte,
Jer u mene do sedam žalosti:
Četir sina – četir ružmarina,
Dv’je snašice kano dv’je ružice,
Vjerna ljuba – ogledalo sjajno!”
Kazivačica: Marta Gojak, Kozar
Zabilježio: Nikola Tordinac
ŠIRIŠAKA I PEJAGA
U vemenskoj gorici zelenoj
zemunica domaja je stara
i družini šokački’ bećara.
Med njima je Miko Širišaka
pa još mladi prečanac Pejaga.
Rakijom se krijepi Miko stari,
uprav’ ko svi njegovi bećari.
„Pejagiću, šta te natjeralo
da ostaviš selo i kućišće
pa da gaziš trnje i bogaze
u ‘voj gori kud ni kurjak neće?
Zašto, brajo, dođe u bećare?“
„E, moj Miko, bećarino stara,
ne bi’ reko’ da me pito nisi.
Stiže meni poruk od obera
da upregnem moje konje vrane
pa da iđem dizati bedeme
i ćuprije Varadina grada.
Tamo vuko’ grede i kamenje
dvi godine i još trećoj polak,
al ne plati meni ni krajcare,
ni za duvan ni rakiju ljutu.
Kad napokon krenu’ selu svojem,
i ja dođo’ do ljubine kuće,
ugledo sam kićene svatove.
Kažu meni svi seljani moji:
‘Ljubu tvoju ober je silio
da se uda za brata njegova,
za šantavog i pjegavog Švabu.’
Zaboljelo tad je mene jako
oko srca i u duši mojoj,
pa potego’ ajdamčinu tvrdu
pa udari’ žgolju đuvegiju
i rastavi’ njega s dušom jadnom.
Ajdamčina nije na njem stala,
već obori još tri mrskog Švabe,
ali ljubu izbavit ne mogo’;
navališe na me nji’ stotina.
Tri mjeseca potuca’ se Bačkom,
panduri mi stalno za petama,
zato dođo’ u ‘vu goru crnu
koja nema kraja ni početka
kud ni kurjak zaviriti neće.
Oj, živote, al si gorak, jadan,
teško j’ tako štrepiti povazdan!“
Andro Klarić (1903), Marok
Sakupio: Živko Mandić
OD ZRINA MIKOLA
Silnu vojsku vodi sultan turski,
ide ovam’ baš pod Siget mali.
Tri meseca Siget je izdržo,
branio ga od Zrina Mikola
i njegovi rabri vitezovi.
Gruvu Turci, ali uzamane,
ni kamena okrnjit ne mogli,
ni pedalj mu nisu osvojili.
Posli mise, u nedelju mladu,
na zid ode Mikolina ljuba,
lipa Luca od Osika grada.
Šta vidila, mužu besedila:
„Čuj, Mikola, dragi gospodaru,
posli mise odo’ na zid tvrdi
pa ja vidla mirnu vojsku tursku,
ne prite se Turci, već se smiju,
ko da znadu da će nas nadmudrit
i barutom zidove razvaljit.“
„Ćuti, Luco, to nikom ne kazuj
jer će tebe naši ismijati!
Od sveg jači naši su zidovi,
a kapija od kovnog je gvožđa!“
Vino piju kršćani vojaci
i med njima vojvoda Mikola.
Kad je podne toranj odzvonio,
Mikola će na počinak poći,
al grunilo ko brezbroj gromova –
zid se sruši, Turci navaljili.
Po’ito je vojvoda Mikola
pa otvara gvozdenu kapiju,
trže sablju kosi Turce redom.
Kad stotinu nji je pokosio,
ubojito tane ga pogodi,
pa on spadne na krvavu travu.
Kad ositi sudnji časak blizu,
vitezov’ma svojim ovo rekne:
„Saran’te me na onom brižuljku,
da ja gleđem Sigeta junačkog
i da slušam vaše pesme boje.“
Marko Horvat (1893), Kašad
Sakupio: Živko Mandić
PUŠKA PUKNE ISPOD ŠOMOĐVARA
Puška pukne ispod Šomođvara,
pa dozivlje grada gospodara:
„Ne belenduj, Stijepo gospodaru,
s katanama više se ne šeći,
jaši konja pa u Siget kreći.
Dušmani su sve tvoje oteli,
sedvi seje u Tursku odveli,
kuću tvoju na bubanj prodaju,
dragu tvoju za drugog udaju!“
Kad riječi Stijepo razumio,
svog Vetrana taki objašio,
pa on ‘ita uprav do Sigeta
di se jagmi putvara prokleta.
Dušmana je deset prigazio,
drugi deset sabljom sasjekao,
dragu svoju lako pridobio,
sve dobio, seje izgubio.
Diže Stijepo ruke u visine
pa proklinje gromove i munje.
Mijo Antolović (1902), Salanta
Sakupio: Živko Mandić
VINO PIJU BRAĆA BORŠOĆANI
Vino piju braća Boršoćani,
Latin Pere i Latin Stipanko.
Pere bratu ovako govori:
„Otkako je umrla nam nana,
od to doba dvori zanemarni
od to doba gosti nam odbigli.
Je l’ zbog tvoje il zbog moje žene?
Ajde, brate, da žene kušamo.“
Brat je Pere za vratima stojo,
a Stipanko ženi svojoj ošo.
Svoju ljubu Stipanko upita:
„Čuj, Jelice, moja virna ljubo!
Kralj budimski ženi svojeg sina,
brata Peru u svatove zove,
al u Pere ni konja ni perja,
u njeg nema ni svitla oružja.“
Odgovara Jelica Stipanku:
„Podaj braci i konja i perje,
podaj njemu i svitlo oružje.
Ja ću skinit đerdan s mojeg vrata,
pa ću vezat na Perinog konja;
skrojit ću mu svilene peškire,
pa ću vezat konju ispod vrata –
bit će dika i moja i tvoja,
a i tvoga brata rođenoga.”
Sad Stipanko za vratima stojo,
a brat Pere ženi svojoj ošo,
pa je svojoj ljubi govorio:
„Anđelijo, moja virna ljubo!
Kralj budimski ženi svojeg sina,
pa Stipanka u svatove zove,
al u njega ni konja ni perja,
u Stipanka ni svitla oružja.“
Anđelija oštro odgovara:
„Ne dam njemu ni konja ni perja,
ne dam njemu ni svitlo oružje.
U boju je konja izgubio,
i pribio sve svitlo oružje,
a perje mu ukrali dušmani –
Božja strila nek ga nanišani!“
Kad to čuvo Pere Latinović,
protiro je ljubu iz lemeškog dvora
na najdalju pustaru dudvarsku.
Marija Prčić Prčić (1917), Čikerija
Sakupio: Živko Mandić
SALANĆANIN MARKO
Rano rani Salanćanin Marko,
rano rani, redom pjesme niže,
nusput vranca češlja češagijom,
češlja vranca, spenjurama kiti,
nek izgleđe ljepši od spajinog.
To spajiji jako krivo bilo
pa on Marka i pcuje i kara:
„Otkud tebi, šćence prostačino,
dorat taki kakog nema svaki,
ni gospoda u Pečuvu gradu
nitko drugi u sela iljadu?
Uprav si se u zlog primetnio,
u hajduka kletog krvoloka,
pa si konja na drumu oteo!“
Njemu Marko ovako govori:
„Što si reko, ništ istina nije,
to su rječi lakomog spajije.
Oče tvoje iskoče iz glave
kad je njetko u nječim još bolji.
Ti sve višlje penjati se oćeš,
al ne misliš šta zaotim bude:
najpotlji se i s visine spane.
Jednoč ti kažem, ponovit ti neću:
Časno ja sam novce zaradio,
na vašaru muvačkom kupio
konja vrana još nikad sedlana.
Nikom njega ne dajem na svijetu,
ni na srebro ni na zlato suvo!”
Sad od zloće cikne zli spajija
pa ovako prijeti se Marku:
„Još ćeš danas vjesiti na vrbi,
toga vranca nikad jašit nećeš!
On će služit mene gospodara
neće tebe pustiju bećara!“
Pa on zovne pet svoji pandura
da ga vežu, života mu skrate.
Ali Marko ne bi Marko bio
da si lako „zbogom, svijetu“ kaže.
Pa on lati rastov kabal teški,
š njim potuče pandura dvojicu,
p’ onda budžu potegne još jače
i sa zemljom sravni još trojicu.
Sad spajija bjega kako može,
drće ko ‘naj promrznuli kurjo,
milost molji, al mu Marko ne da,
već mu dušu vragovima preda.
Zaotim se roda oprostio,
itrog vranca lako objašio,
sustavio ni’ se čak do Drave,
njeki kažu: čak do vode Save.
Marija Salanćanin Bošnjak (1913), Pogan
Sakupio: Živko Mandić
STJEPKO FOGARAŠIN SESTRU NE DAJE
Kraj pendžera Fogarašin sjeo,
Teške misli u glavi je pleo.
Na latke se Stjepko naslonjio
Pa očima sestricu tražio.
Onda seju milo je gledao,
Nju gledao, njojzi govorio:
“Jesi l’ čula novo, sejo moja?
Sutra stiže turški car veliki,
U Tursku će tebe odseliti
I na predstol sjajni posaditi.”
Seja bratu lijepo odgovara:
„Nišam cula, nit me vijest raduje,
Samo želim mirno večerati
I u zoru život ostaviti.
Ti ‘š me, brate, ovdje pokopati
Gdje mi leži i otac i mati.
Drugarice mene će žaliti,
Ružicama glavu mi kititi,
Ruvo moje suzama obliti.”
Sutradan je danak osvanio,
Bog je dragi seju uslišao:
U zoru je dušu izda’nila,
Na drugi se svijet odselila.
Al’ dolazi silna turška vojska
I pred njome čare gospodare.
Stjepko cara lijepo dočekao,
I volova sedam je zaklao.
Progovara care od Stambula:
„Di je, Stjepko, moja zaručnica,
Lijepa moja draga nevjestica?”
Stjepko caru ovo odgovara:
„Tam’ u bašći bere ‘orgovane.”
Ode čare pa nevjestu traži,
Al’ u bašči ni ‘ju mogo naći .
‘Orgovani svi su uvenili,
Miris tanki davno izgubili.
Opet Turčin Stjepka upitao:
„Di je, Stijepo, moja zaručnica,
Di je, Stijepo, jedina sestrica?”
„Svitli care, u sobi je seja,
S djevojkama u sobi se sprema.”
Ogrnio haljinu dugačku,
U sobu je ošo djevojačku.
Sve djevojke crno odivene,
A njegova u bijelom na odru,
Položita, vjeke ukočita.
Djevojke ju redom oplakuju
I kite ju živim ružicama.
Tužni čare Stjepki govorio:
„Daj mi, Stjepko, moju zaručnicu,
Tvoju mladu, pokojnu sestricu,
Da ju nosim u Tursku veliku,
I sa’ranim u sjajnu džamiju.
Pratit će ju do sto svećenika,
Žalit će ju šezdeset vojnika.
Spravit ću joj zlamenje od bora,
Lijep sanduk od bijela mramora.
Tijelo ću joj uljem namazati,
Suvim zlatom lijepo okititi.”
Al’ Stijepo čaru odgovara:
„Ne dam seju u Tursku nositi,
U džamiju tursku sa’raniti!
Žalit će ju devet djevojaka,
Nek počiva di joj leži majka,
Mila majka i otac joj dragi.
To je seji zadnja želja bila
Prije neg je dušu izda’nila.
Spravit ću joj križ od ‘rastovine,
Lijep sanduk bas od jelovine.”
Kazivačica: Kata Palijan-Ražic, Minjorod
Zabilježio: Živko Mandić
TURSKA VOJSKA POD BUDIMOM
Ide Turak, neće stati
cili svit dok ne smlati.
Turska vojska pod Budimom,
kralj ugarski pod perinom.
Puk kršćanski u boj kreće
da sustavi zlo najveće.
Ovdud-ondud Turki idu,
oće danas već pobidu.
Kršćeni se skrušno mole,
pomoć oćedu odozgore,
pa kliču, na sve glase viču:
„Pomozi, kralju Stipane!
Puk tvoj virni tebe ište,
sniđi k nama na bojište!“
Turska vojska anak-banak,
u Budim išla na konak.
U tom času nebo se otvori,
bižu itro turski zlotvori,
Kralj Stipan ji kosi, bije,
pokrili su polje haramije.
Štujmo, braćo, kralj-Stipana,
obramba je svi’ kršćana!
Kazo Antunović (1900), Andzabeg
Sakupio: Živko Mandić
LJEPOTA MARICA
Digla se je mala oblačina,
Više dvora Ive Seljanina.
Iz oblaka mala knjiga spala,
Digo ju je Ivo Seljanine.
Knjigu štije grozne suze lije.
Vidila ga sestrica Marica.
„Ovo jesi, moj brate rođeni,
I dosad si sitnu knjigu štijo
Ali nisi grozne suze lijo.”
Al’ govori Ivo Seljanine:
„Ovo jesi, Marice sestrice,
Na poklon si lipa porodila
Za tobom se zemlja zavadila
Sedam bana, trinajst kapetana
Još i sam car ispod Carigrada.”
Al’ govori Marica divojka:
„Ovo jesi, moj brate rođeni,
Pravi meni mađarsku opravu,
Crven kalpak na ćelavu glavu,
Zelen kavad na grbava leđa.
Kupi meni vilu konja b ‘jelog
Da ja idem cara upitati
Je l’ istina da se zavadili
A za mene Maricu divojku.”
Kupio joj vilu konja b’jelog,
Napravio mađarsku opravu.
Opravi se Marica divojka,
Sjedne ona na b ‘jelo ga konja,
Ide ona preko polja ravnog,
Kano zv’jezda preko neba sjajnog.
Kad je došla pred carevog dvora
Izdaleka car je ugledao,
I prid njome dvore otvarao.
Nazdravila caru silenomu:
„Božja pomoć, care gospodine.“
Al’ govori care gospodine:
„Ovo jesi, neznana delija,
Kuda ideš, kud si namislio?
Skidaj s glave crvenog kalpaka,
I sa leđa zelenog kavada,
Hoćeš piti vina, il’ rakije?”
Al’ govori neznana delija:
„Ne pijem ja vina, ni rakije,
Već ja pijem slatke malvasije,
Kano ona svaka ženska glava. „
Al’ se tomu care ne osića,
Već ga vodi u gornje čardake,
Nuđa njega vinom i rakijom.
Al’ govori neznana delija:
„Ne pijem ja vina, ni rakije,
Već ja pijem slatke malvasije,
Kano ona svaka ženska glava. „
Još se tomu care ne osića,
Kad su pošli u ložnicu leći,
Al’ govori care gospodine:
„Ovo jesi, neznana delija,
Skidaj s glave crvenog kalpaka,
I sa leđa zelenog kavada.”
Al’ govori neznana delija:
„Vrlo mi je majka zapritila,
Da ne skidam crvenog kalpaka,
I sa leđa zelenog kavada.”
Onda mladi u ložnicu legli,
Al’ govori care gospodine:
,, Ovo jesi, neznana delija,
Kuda ideš, kud si namislio?”
Al’ govori Marica divojka:
„Ovo jesi, care gospodine,
Jel’ istina, što kazuju ljudi,
Da imade Ive Seljanine,
L’jepu seku Maricu divojku,
Da se za nju zemlja zavadila,
Sedam bana, trinajst kapetana,
Još i sam car ispod Carigrada?”
„Istina je, neznana delija,
Istina je što kazuju ljudi,
Već ću otić do Ivine seke,
Pa ju uzet’ sebi za ljubovcu.”
Kad ujutro jutro osvanulo,
Al’ govori neznana delija:
„Ajde, care, da mi putujemo. „
Al’ govori care gospodine:
„Čekaj malo, neznana delija,
Dok mojega konja osedlaju,
Hoćeš sada vina, il’ rakije?”
Al’ govori Marica divojka:
„Ne pijem ja vina, ni rakije,
Već ja pijem slatke malvasije,
Kano ona svaka ženska glava.”
Još se care tomu ne osića.
Sjela Mara na vilu konjica,
A car sjeo na svojega konja,
Idu skupa dvoru Ivanovu.
Kad su došli blizu b ‘jela dvora,
Daleko ju majka ugledala,
I prid njom je vrata otvarala.
Okrenu se Marica divojka,
Blizu dvora Ive Seljanina,
Fine konja preko polja ravna,
Kano zv ‘jezda preko neba sjajna.
Fine konja, a kalpak pod konja,
Prosu joj se dvanajst pletenica,
Svaka vridi po devet gradova.
„Ovo jesi, care gospodine,
Sama ti je tica doletila,
A nisi ju uloviti znao.”
Ala stade care gospodare,
I pogleda u sunašce žarko:
„Nitko mene, prevario nije,
Samo ova jedna ženska glava.”
Reza Martinković (Pečuh)
Zabilježio: Nikola Tordinac (1885)
KRALJEVIĆ MARKO NOVAČI VOJSKU
Sinoć Marko večero s’ majkom,
Suvog kruha i glavicu luka,
Pred njeg spade b’jela knjiga lista,
Gro’otom se nasmijao Marko.
Govori mu stara, mila majka:
„Šta se smiješ, Kraljeviću Marko,
Jer se smiješ čudnoj večerici,
Jer se smiješ starosti majčinoj?”
„Nit’ se smijem čudnoj većerici,
Nit’ se smijem starosti majčinoj,
Već se smijem ovoj knjigi lista.
Ljuto me je care pozdravio,
Da mu kupim tri galije vojske.
Di je jedan – ne rasplači majku,
Di dvojica – braću ne rastavi,
Di trojica – odanle jednoga,
Di ćetiri – odanle dvojicu.”
Govori mu stara, mila majka:
„Avaj, sine, Kraljeviću Marko,
Di je jedan – ti rasplači majku,
Di dvojica – ti braću rastavi,
Di trojica – odanle dvojica,
Di ćetiri – odanle trojica,
Friško ćeš ti sakupiti vojsku.”
…………………………………………………………….
Kada ’jih je junak sakupio
I on ide gore uz brigove,
Jedan viče iz jedne galije:
„Mili Bože, i mila Marijo,
Da je meni vina i rakije,
Da ja pijem, da se razveselim!”
Drugi viče iz druge galije:
„Da je meni šarena svirala,
Da ja sviram, da se razveselim!”
Treći viče iz treće galije:
„Šta će tebi vino i rakija,
I još tebi šarena svirala,
Već ti gledaj gore uz brigove,
Gdi prevrću tice lastavice,
I uzdišu b’jele golubice.
Što su one tice lastavice,
Ono su nam stare, mile majke.
Što su ono b’jele golubice,
Ono su nam naše vjerne ljube.”
Kazivačica: Erža Horvat, rod. Vršenda, Kožar
Zabilježio: Nikola Tordinac (1885)
KRALJEVIĆ MARKO I LJUBA MU
S večer majka oženila sina,
Do svjetla ga b’jela knjiga stigla,
Da je Marko najpredan prid vojskom.
Rano mu je ljuba uranila.
Ljuba mu se oko konja vila,
Kano svila oko kite cmilja.
Al’ govori Kraljeviću Marko:
„Što se viješ oko konja moga,
Kano svila oko kite cmilja?”
Al’ govori mlada Markovica:
„Kako ću ti majki ugoditi?”
Al’ govori Kraljeviću Marko:
„Kasno lezi, a rano ustani,
Ti ćeš mojoj ugoditi majki.”
Ode Marko u tursko Lijevno.
Kad je došo u tursko Lijevno,
Falio se Kraljeviću Marko
Što imade u vojski junaka
Nitko neće prevarit mu ljubu.
Al’ govori tursko momče mlado:
„Der mi, Marko, tvoga konja vrana,
I nuz konja sve oružje sjajno,
Ako li ti ne prevarim ljubu,
Neka bude baš o moju glavu.”
Dade Marko svoga konja vrana,
I nuz konja sve oružje sjajno.
Ide Ture Markovome dvoru.
Daleko ga upazila majka:
„Ovo jesi, snaho Markovico,
Ovo ide Kraljeviću Marko.”
Al’ govori mlada Markovica:
„Markin konjič, Markino oružje,
Ali nije Kraljeviću Marko!”
Al’ govori stara, mila majka:
„Ako j’ ovo Kraljeviću Marko,
Veži konja, gdi se konji vežu,
Ako nije Kraljeviću Marko,
Veži konja za gornje čardake.”
Vezala mu konja za čardake.
Al’ govori Ture, momče mlado:
„Ovo jesi, moja vjerna ljubo,
Odi s menom večer večerati.”
„Bome neću, neznana delijo,
Jer će mene Kraljeviću Marko.”
„Steri meni mekanu ložnicu,
Odi s menom u ložnicu leći.”
„Bome neću, neznana delijo,
Jer će mene Kraljeviću Marko.”
Ona ide kumi Omerkinji:
„Hajde s Markom noćku prenoćiti,
Skupo ću ti konaka platiti.”
Kuma š njime nočku prenočila,
Al’ ustade Ture, momće mlado,
On ustade oko pola noči,
Odrezo ’joj desnu pletenicu.
Zamoto ju u svil’ne džepove,
I u tursko okrenuo L’jevno.
Pa govori Kraljeviću Marko:
„U ludo ćeš, Marko, poginuti
Evo t’ ljube desna pletenica.”
…………………………………….
Sjetila se mlada Markovica,
Ona ide u pustare gornje,
Pa ulovi konja lastavicu.
Ona ide za Markom u L’jevno.
Kad je došla u to turško L’jevno,
Kleči Marko na golih koljenih,
Viš’ njeg’ Ture golom sabljom maše.
Al’ govori mlada Markovica:
„Ovo jeste, sva carska gospoda,
Je l’ slobodno skidat obradača?”
„Slobodno je, mlada Markovice.”
Skide ona svoga obradača,
Pa pokaza svoje pletenice.
„Evo moja desna pletenica!”
Al’ se skoči Kraljeviću Marko,
Trže sablju od svilna pojasa,
Pa Turčinu odsjekao glavu.
Leteć mu je govorila glava:
„Bog ubio svakoga junaka,
Koj’ izgubi za okladu glavu!”
Kazivačica: Marta Gojak (Kozar)
Zabilježio: Nikola Tordinac (1885)
IVO I ANICA
Javor drvo na metiku raslo,
Pušća grane na četiri strane.
Jednu granu Savariku gradu,
Drugu granu caru pod šatore,
Treću granu dvoru Ivanovom,
A četvrtu jezeru mutnome.
Al’ govori care gospodare:
„Ovo jeste, sluge udvorane,
U koga je ponajljepša seka?“
„Ovo jeste, care gospodare,
U Ive je ponajljepša seka,
Kada hodi, k’o da paun šeće,
Kad govori, k’o da golub grče,
Kad se smije, k’o da sunce sije.
Kika joj je trgovačka svila,
Obrvice, kano pijavice,
Trepavice kano lastavice,
Oči su joj dva crna kamena,
Zubi su joj dva niza bisera.”
Al’ govori care gospodare:
„Ovo jesi, Ivo Seljanine,
Dovedi mi tvoju seku amo,
Ne zovem ju da mi bude sluga,
Već ju zovem da mi bude ljuba.”
…………………………………………………………….
Kad je došo svojem b’jelom dvoru,
Al’ govori Ivo Seljanine:
„Ovo jesi, moja mila seko,
Car te zove sebi na divane,
Ne zove te da mu budeš sluga,
Već te zove da mu budeš ljuba.”
Al’ govori Ivanova seka:
„Ovo jesi, brate mi rođeni,
Kako bi ja caru ljuba bila,
Cara majka u gradu rodila,
I u zlatnoj kol’jevki ljuljala,
Mene moja u gori zelenoj,
U cerevoj kori odnihala.
Već evo ti moja dvorkinjica,
Spravit ću ju sitno po gospodski,
Pa ju vodi caru gospodaru.“
Spravila je sitno po gospodski,
Vodio ju Ivo Seljanine,
Kad je došla caru gospodaru,
Gledao ju care gospodare,
Gledao ju pa je govorio:
„Ovo jesi, Ivo Seljanine,
Niti hodi k ‘o da paun šeće,
Nit’ govori k’o da golub grče,
Niti smije k’o da sunce sije,
Nit’ joj kika trgovačka svila,
Nit’ obrve kano pijavice,
Trepavice kano lastavice,
Nit’ joj oči dva crna kamena,
Niti zubi dva niza bisera.“
Razljuti se care gospodare,
Baca Ivu u tamnicu tamnu,
Seka išla u jezero mutno.
To je malo vr’jeme postajalo,
Postajalo devet godinica,
Kad’ nastala deseta godina,
Car lovio kraj jezera mutnog,
A izađe iz jezera mutnog,
Pa mu stane malo žumberkati:
„Ovo jesi, care gospodare,
Evo danas devet godinica,
Kako jesam u jezeru mutnom,
Bratac Ivo u tamnici tamnoj.”
…………………………………………………………….
Ode care dvoru bijelomu,
Pa on zove sluge udvorane:
„Ovo jeste, sluge udvorane:
Vi oprav’te do dva konja vrana,
Mećite ‘jim svilu do koljena,
Dragi kamen do očiju crnih,
Pa laćajte metle i lopate,
Te idite prokletoj tamnici,
Sgrnite mi kosti Ivanove,
Nek mu vitar košćice propuše.“
Kad su došli prokletoj tamnici,
Sva tamnica žarkim suncem sije,
U njoj Ivo misu odgovara.
„Ovo jesi, Ivo Seljanine,
Tko ti dao hljeba bijeloga,
Tko ti dao vina rumenoga.
Tko ti dao vodice ‘lađane?”
„Bog mi dao hljeba bijeloga,
lsus mi je vina rumenoga,
Vile su mi vodu napušćale.”
Al’ govori care gospodare:
„Daj mi, Ivo, tvoju popovinu,
Dat ću tebi moju kraljevinu.”
Al’ govori Ivo Seljanine:
„Ne dam tebi moju popovinu,
Ni za tvoje do tri kraljevine.”
Pa izađe iz tamnice tamne,
A seka mu iz jezera mutnog.
Kazivačica: Ana Novaković (Kozar)
Zabilježio: Nikola Tordinac (1885)
ZLATO MATERINO
Majka rani zlato u potaji,
Kad je zlato za udaju bilo
Prosi zlato i staro i mlado.
Ne zna majka za koga bi dala.
Dala ju je starim Čain-agi.
Kad’ je došlo vrime za vinčanje,
Govori joj stara, mila majka:
„Uzmi na se vinčanu opravu.“
Kada se je zlato opravila,
Al’ govori zlato materino:
„Oj, starice, stara mila majko,
Vodi mene na gornje čardake,
Pa pokaži kićene svatove.“
Vodila ju na gornje čardake,
„Vidiš, zlato, kićenih svatova?“
Al’ govori zlato materino:
„Oj, starice, stara mila majko,
Pokaži mi virnog đuvegiju.”
Al’ govori stara mila majka:
„Vidiš, zlato, na pridu junaka,
Pod njim konjic kano b’jela vila,
A na njime je sva zelena svila,
Ono ti prva sreća bila.
Vidiš, zlato, u sridi junaka,
Kojega je do pojasa brada,
Ono je ti virni đuvegija.“
Al’ govori zlato materino:
,,Oj, starice, stara mila majko,
Vodi mene u demer podrume,
Pa mi pravi mekano ložnice,
Jer će zlato prominiti svita.”
Vodila je u demer podrume,
Napravila mekanu ložnicu.
Ide majka iz demer podruma,
U dvoru su kićeni svatovi.
Al’ govori stari Čain-ago:
„Ovo jesi, stara mila majka,
Gdi je moje odranjeno zlato?”
Al’ govori stara, mila majka:
,,Moje zlato prominilo svita,
I kome se i to ne viruje,
Neka ide u demir podrume.”
Al’ govori stari Čain-ago:
„Stan počekaj, kume i svatovi.
Da ja idem zlato probuditi.“
Ide doli stari Čain-ago,
Pa on budi zlato materino:
„Okreni se, zlato materino,
Pa se nasmij na mene junaka.“
Al’ se ona ni maknula nije,
Mal’ se nije mlada prevarila,
Pa se starcu gro’tom nasmijala.
Lati zmiju stari Čain-ago.
Pa ju zlatu oko vrata mota,
Još se zlato ni maknulo nije.
Na prsih joj vatru naložio,
Još se zlato ni maknulo nije.
Ide gori stari Čain-ago,
I govori kićenim svatov’ma:
,,Ovo jeste, kićeni svatovi,
Koji bi mi zlato probudio,
Dao bi mu tri tovara blaga,
I tri konja srebrom potkovana.”
Svi svatovi nikom ponikoše,
Ne poniko Ture, momče mlado,
Stade budit zlato materino:
„Ovo jesi, zlato materino,
Okreni se na mene junaka.
Ovo nije stari Čain-ago,
Već je ovo Ture, momče mlado.“
Omah se je zlato okrenulo,
I gro’otom na njeg nasmijalo,
Al’ govori zlato materino:
„Ovo jesi, Ture, momče mlado,
Ne daj mene starom Čain-agi,
Već me meći na konjica svoga,
Pa me nosi tvome b ‘jelom dvoru.“
Ide gori iz demer podruma,
Vodi živo zlato materino.
Al’ govori stari Čain-ago:
„Stan, počekaj, kume i divere,
Da ja platim tri tovara blaga,
I tri konja srebrom potkovana.“
Al’ govori Ture, momče mlado:
„Šta će meni tri tovara blaga,
I tri konja srebrom potkovana,
Kad’ je blago na konjicu mome.“
Fine konje preko polja ravna,
Kano zv ‘jezda preko neba sjajna.
Ture ode kući pivajući,
Čain-ago kući brukajući.
Kerekeš (Siget)
Zabilježio: Nikola Tordinac (1885)
OPET ZLATO MATERINO
Prosu zlato do troji svatova,
Jedni svati Ercega Stjepana,
Drugi svati Đurđa Kulundžija,
Treći svati Mamut-aga starog.
Ne zna majka za koga bi dala.
…………………………………………..
Ako bi ju za ljepotu dala,
Dati će ju Ercegu Stjepanu,
Ako bi ju za blago davala,
Dati će ju Mamut-age starom.
Kad svatovi zlato odvozili,
Al’ govori zlato materino:
„Oj, djevere, srebrni prstene,
Za koga me moja majka dala?“
„Oj, snašice, burmo pozlaćena,
I ti gledaj u sr’jedu svatova,
Na crnome konju velikome,
Crne čizme, a crne čakšire,
Crn mu perčin u pojas udara,
Za onog te nije dala majka.
Već ti gledaj na tragu svatova,
Na crvenom konju velikome,
Crven čizme, crvene čakšire,
Crven perčin u pojas udara,
Za onog te nije dala majka.
Već ti gledaj u tragu svatova,
Na b’jelome konju velikome,
B’jele čizme, a b’jele čakšire,
B’jel mu perčin u pojas udara,
Za onog te dala tvoja majka.“
…………………………………………..
Mrtvo pade zlato materino,
Skočio se Mamut-aga stari,
Dvaput ju je blagom opsipao,
A treći put drobnijem biserom,
Još se zlato pojavilo nije.
Skočio se Đurđa Kulundžija,
Dvaput joj je dojke poljubio,
Još se zlato pojavilo nije.
Skočio se Ercega Stjepane,
Dvaput ju je junak poljubio,
Taki se je zlato pojavilo.
Al’ govori zlato materino:
„Oj, svatovi, draga braćo moja,
Nije blago groši i dukati,
Već je blago, što je srcu drago!”
Kazivačica: Erža Horvat, rod. Vršenda, Kožar
Zabilježio: Nikola Tordinac (1885)
SEKULA SERDARE
Konja jaši Ivo Seljanine,
Usporedo Sekula serdara.
Kad’ su došli u goru zelenu,
U gori je kolo divojaka,
U tem kolu samo jedna l’jepa.
Al’ govori Sekula serdare:
„Da je meni s’ otom poigrati,
Volio bi’ nek s’ carem večerat.”
Al’ govori Ivo Seljanine:
„Da ti znadeš čija to divojka,
Ne bi smio u nju pogledati,
To divojka Borjim barjaktara.”
To ne sluša Sekula serdare,
Već se maša kolo divojačkog.
Dvaput š njome kolo obišao,
Dvaput ju je opaso pojasom,
Treći redak od sablje kajasom,
Pa ju meće na konjica vrana.
Al’ se skoči Ivo Seljanine,
Pa poleti Borjim barjaktaru:
„Ovo jesi, Borjim barjaktare,
Što si sjeo, pa si se zapio,
Sekula ti odvede divojku.”
On se skoči u košulji tankoj,
Nit’ se laća sablje, niti puške
Sam’ u ruku laka buzdovana,
Pa on ide da Sekulu stiže.
Nigdi njega stići ne mogaše,
Samo ga je s’ očima vidio.
On se baci lakim buzdovanom,
Sekuli je sreća priskočila
Pa ga nigdi udario nije.
Al’ se skoči Sekula dijete
I on laća laka buzdovana,
Pa se baci Borjim barjaktaru.
U zlo ga je mjesto udario,
U zlo mjesto, u čelo bijelo.
Čelo puče, oči iskočiše,
A Sekula odvedo divojku.
Kazivačica: Marta Gojak (Kozar)
Zabilježio: Nikola Tordinac (1885)
NEZNANA DELIJA
Sadak sadi starina Novače,
Kraj njeg pala tanjena stazica,
Po njoj šeće delija neznani.
„Ovo jesi, starina Novače,
Kako ti je golema nevolja,
Sadak sadis suzami zaljevaš?“
„Ne pitaj me, delijo neznani,
Imam sina u carevoj vojski,
Evo danas devet godinica,
Što otišo u carevu vojsku.
Ljuba mu se za drugog udala,
Za drugoga, Ivu Seljanina,
Sutra će mu putovat u dvore.“
Kad to čuo delija neznani,
On ošine svoga konja vrana,
Pa on ide preko polja ravna,
Kano zv’jezda preko neba sjajna.
Kad je došo dvoru bijelomu
Al’ govori delija neznani:
„Ovo jesi, stara tuđa majko,
Ne bi l’ meni vi konaka dali?“
„Draga dušo, delijo neznana,
Kako ne bi’ ja konaka dala,
Imam sina u carevoj vojski,
Njemu konak tuđa majka daje.“
Kad to čuo neznani delija
On otiđe svojoj ljubi vjernoj.
Kuka ljuba kao kukavica,
A prelice kao lastavica.
„Ovo jeste, šikom cipelice,
Evo danas devet godinica,
Kako niste na nogama bile,
Sve čekajuć Kraljevića Marka,
Al’ ga, dušo, dočekala nisam!“
……………………………………………
Kad su došli svati lvanovi,
Od žalosti stari roditelji,
Ne mogu joj blagoslova dati,
Već nek dade delija neznani.
Nali čašu delija neznani,
Pa nazdravi Ivi Seljaninu:
„Zdrav da jesi, lvo Seljanine,
Onog ljuba čija je i bila!“
Savi lvo barjaka svilenog,
Pa on ide svome b ‘jelom dvoru.
Majka grli Kraljevića Marka,
Al’ govori mlada Markovica:
,,Draga dušo, Kraljeviću Marko,
Ja sam tebe malo poznavala,
Al’ se nisam podsuditi smila!“
Kazivačica: Marta Gojak (Kozar)
Zabilježio: Nikola Tordinac (1885)
KÓLÓT VEZET SZIBINYÁNI JANKÓ
Kólót vezet Szibinyáni Jankó.
Anyja szépen őt felöltöztette,
Arannyal az övét kihímezte,
A rojtokra dukátokat kötött.
Jár a kóló, vezeti a Jankó,
Mellette áll a szerelme, Erzsa:
Nyaka körül százszám a dukátja,
Füleiben a függők aranya.
Táncol Jankó, a haja is lobog,
Erzsára meg titokban mosolyog.
Táncol Jankó, cifrázza lábával,
Öve is cseng, rajta a dukáttal.
Dalol Jankó, szép erős a hangja:
„Játsszál zenész, ama keskeny húron,
Százast ad majd Jankó érte, bizony,
Hogy a szép lányt én megtáncoltassam.”
Jár a kóló, benne ott a sok lány,
Szép a legény, mellettük mindahány,
Nézik őket mind a nemes hölgyek.
Megszólal most császár urasága:
„Nem szült anya még ilyen hős ifjút,
Mint anyja a Szibinyáni Jankót.
Erdélyből van az ő nemzetsége,
Édesanyja szerb asszony, ki szülte,
Hősi híre elér messzi földre.
Kólót vezet, benne kedvét leli,
Szemével a lányokat öleli.”
Zenész játszik, csendül muzsikája,
Jár kóló, reng a föld alája.
Adatközlő: Rázsity Katalin (1908), Monyoród
Lejegyezte: Frankovics György
CSATÁZOTT JÓ MÁTYÁS KIRÁLY
Csatázott, csatázott, jó Mátyás királyunk,
Három harcot harcolt, három kopját széttört,
Három kopját széttört, török kézre került.
Duna mellett fut egy nagyon keskeny ösvény,
Nagyon keskeny ösvény, de jól kitaposva,
Ösvényen sétálgat jó Mátyás királyunk.
Amott lenn a Dunán egy díszes, kék bárka,
Ezüsttel kiverve, arannyal vasalva,
A bárkán üldögél három török basa.
Egymás között csendben ők így beszélgetnek:
„Ha el tudnánk fogni ezt a Mátyás királyt,
Hagynánk, hadd válasszon három halál közül:
Az első az lenne, tűzön megégetni,
A második lenne, tömlöcben rohadni,
A harmadik lenne, karddal őt megölni.”
Hallja e szavakat jó Mátyás királyunk,
Hallja e szavakat, s ezekre így felel:
„Tűnjetek utamból, három török basa,
Nem fogtok ti engem tűzön megégetni,
Csak egy kevés hamu, mi lenne belőlem;
Nem fogok én soha tömlöcben rohadni,
Csak egy kevés trágya, mi maradna tőlem,
Hanem lekaszáljuk a lóhere füvét,
S akkor ontjuk ki majd a mi piros vérünk:
Karddal volt születtem, kard által halok meg.”
Gyűjtötte: Fran Kurelac, Horvátlövő (1871)
GYÁSZOS JANKÓ VOJVODA
Száll az égen galambok csapata,
Előttük száll két dalos pacsirta,
És középen két szép szürke sólyom.
Álmot látott Jankónak asszonya,
Álmot látott, álmában meglátta,
Két fiát ő megházasította.
„Halljad csak ezt, te Jankó vojvoda,
Ne házasítsd a te fiaidat,
Mind a ketten fejüket elvesztik.”
Erre így szól a Jankó vojvoda:
„Halljad csak te, én hites asszonyom,
Mi az égen galambok csapata,
Nekünk díszes lakodalmi násznép;
Mi előttük két dalos pacsirta,
Fiainknak a két felesége,
Mi középen két szép szürke sólyom,
Fiaink ők mind a ketten nekünk.”
Nem hallgatott hites asszonyára,
Két szép fiát ő megházasítja,
Házasítja Buda városába.
Kevés idő, mi őnékik maradt,
Kevés idő, csak háromszor hét nap.
Levelet ír Anoka szép leány,
Levelet ír Marica leány is.
„Gyűjtsed, Jankó, a díszes násznépet.”
Gyűjti Jankó a díszes násznépet,
El is indul Buda városába,
Maricáért és Ana leányért.
Mennek szépen zöld hegyen keresztül.
Mikor értek a fekete hegyhez,
Szólanak az ifjú vőlegények,
A nagy hőség lankasztja már őket,
Lemennek hát egy hideg forráshoz.
Mikor aztán a forráshoz értek,
Szörnyű sárkány várta ott lent őket,
Mindkettőnek a fejét levágja.
Várta őket a Jankó vojvoda,
Mikor fognak már megtérni vissza,
Várta őket, tovább várni nem tud.
Lemegy ő is a hideg forráshoz.
Mikor aztán a forráshoz leér,
Ott a kútnál a két vőlegénye.
Felveszi ő fejeket a földről,
Begöngyöli selyem keszkenőbe,
Úgy viszi el hites asszonyához.
Asszonya már messziről meglátta,
Elébe megy még messziről nyomban.
Megszólal most a Jankó vojvoda,
„Itt van neked mindenki irgalma,
Két gyönyörű, két éretlen alma.”
Megborzongott ettől most az asszony,
Erre így szól a Jankó vojvoda:
„Nézzed, asszony, milyenek az almák,
Ugye, őket szíved alatt hordtad?”
Mikor látta, milyenek az almák,
Holtan esett melléjük a földre.
Emeli őt a Jankó vojvoda,
Emeli őt, felvenni nem tudja.
Akkor így szól a Jankó vojvoda:
„Ne sírj, bánkódj, én hites asszonyom,
Van nekünk még két zsenge fiúnk,
Menyeinkkel őket öszehozzuk!”
S menyeikkel őket összehozták.
Mikor reggel ébreszteni mentek,
Akkor így szól Jankónak asszonya:
„Kelj föl, menyem, felkelt már a nap is!”
Erre így szól Marica feleség:
„Ej, te öreg, kedves édesanyám,
Niko fiad még az éjjel meghalt,
Ana menyed pedig éjfél körül,
Ivo pedig a fehér hajnalban,
És én, Mára, már alig beszélek!”
Halva esik Jankónak asszonya,
Mellé lehull a Jankó vojvoda,
Emeli őt, felvenni nem tudja,
És a díszes násznéphez így fordul:
„Halljátok ti, én díszes násznépem,
Csak egyetek, ne énekeljetek,
Mert énnékem hét nagy gyászom van:
A négy fiam, a négy rozmaringszál,
A két menyem, mindkettő rózsaszál,
Hű asszonyom, legfényesebb tükröm!”
Adatközlő: Goják Márta, Nagykozár
Feljegyezte: Nikola Tordinac
SIRISAKA ÉS PEJAGA
A véméndi zöldellő hegységben
öreg kunyhó, lakhelye már régen
egy csapatnak, sokac betyároknak.
Köztük ott van Miko Sirisaka,
s folyón túlról az ifjú Pejaga.
Jó pálinkát iszik öreg Miko,
éppúgy mind, ki betyár csapatában.
„Ej, Pejaga, mi hajtott már arra,
hogy faludat és házadat elhagyd,
és tapossál tövist meg szurdokot,
itt a hegyen, hol a farkas sem jár?
Miért álltál be, testvérem, betyárnak?“
„Ej, te Miko, betyárok öregje,
nem mondanám, ha te nem kérdeznéd.
Uraságtól üzenet érkezett,
hogy fogjam be két fekete lovam,
Pétervárad, ahová induljak,
emelni ott hidakat, sáncokat.
Ott húztam én gerendát és követ,
két éven át és még egy fél évig,
mégsem adtak egy krajcárt se nekem,
se dohányra, se jó pálinkára.
Mikor aztán falumba indultam,
s megérkeztem szeretőm házához,
megláttam ott a díszes násznépet.
Mondják nekem, mind a földijeim:
’Szerelmedet az úr erejével
testvéréhez bizony férjhez adja,
eme svábhoz, ki szeplős és sánta.’
Nagy fájdalom támadt akkor bennem,
szívem körül és az én lelkemben,
jó botomat akkor elővettem,
ütöttem én a csökött vőlegényt,
s lelkétől én őt elválasztottam.
Nem pihent meg a botom őrajta,
leütött még három gyűlölt svábot,
de szerelmem menteni nem tudtam;
rám vetették magukat vagy százan.
Három hóig űztek a Bácskában,
a pandúrok végig a sarkamban,
ezért jöttem e fekete hegyre,
melynek nincsen eleje, sem vége,
hol még toportyán sem leselkedik.
Ej, te élet, keserű és bús vagy,
dideregni kell nekem egész nap!“
Klárics András (1903), Márok
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
ZRÍNYI MIKLÓS
Erős hadat hoz a török szultán,
ide készül, a kis Sziget alá.
Három hóig Szigetvár kitartott,
védelmezte a hős Zrínyi Miklós,
s vele az ő bátor vitézei.
Lő a török, de minden hiába,
nem tudja ő a követ megtörni,
egy arasznyit, annyit sem tud bírni.
Mise után, újhold vasárnapján
a falra lép Miklósnak szerelme,
a szép Luca, Eszék városából.
Amit látott, férjének elmondja:
„Halljad Miklós, én szerelmes uram,
mise után felléptem a falra,
amit láttam, a csendes török had,
nem fenyegettek, csak mosolyogtak,
mintha tudnák, eszünkön túljárnak,
puskaporral falunk lerombolják.”
„Hallgass, Luca, ne mondd ezt senkinek,
a mieink téged kinevetnek!
Erősebbek mindennél falaink,
a várkapu vasból kovácsolva!”
Bort isznak a keresztény vitézek,
közöttük van Miklós, a kapitány.
Mikor delet az óra elüti,
és Miklós épp pihenőre menne,
nagy robbanás, mint ezer mennydörgés –
fal leomlik, török elözönli.
Odarohan Miklós, a kapitány,
vasas kaput ő akkor megnyitja,
kardjával a törököt aratja.
Mikor százat közülük levágott,
eltalálja a halálos golyó,
s lezuhan ő arra véres gyepre.
Mikor végét akkor közel érzi,
szavát veszik az ő vitézei:
„Temessetek arra magas partra,
hős Szigetet, hogy én onnan nézzem,
harci éneketek én onnan hallgassam.“
Horváth Márk (1893), Kásád
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
SZÓL AZ ÁGYÚ SOMOGY VÁRA ALÓL
Szól az ágyú Somogy vára alól,
felébreszti város uraságát:
„Ne lustálkodj, Sztijepo uraságom,
katonákkal bizony ne sétálgass,
üljél lóra s indulj Szigetvárra.
Az ellenség tieid elfogta,
nővéreid török földre vitte,
házadat már árverésre adja,
kedvesedet másnak odaadja!“
Mikor Sztijepo ezeket felfogta,
Szeles lovát gyorsan lovagolta,
siet nyomban egyből Szigetvárra,
megküzdeni átkos söpredékkel.
Ellenségből tízet mind legázolt,
másik tízet szablyával levágott,
a kedvesét könnyen visszakapta,
őt megkapta, nővéreit veszti.
Karját Sztijepo az égnek emeli,
égzengés, villám, átkát veheti.
Antolovics Mihály (1902), Szalánta
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
JÓ BORT ISZNAK BORSODI FIVÉREK
Jó bort isznak borsodi fivérek,
Latin Pere és Latin Sztipánkó.
Pere bátyjához eképpen beszél:
„Amióta édesanyánk meghalt,
elhanyagolt lett a mi udvarunk,
a vendégek tőlünk menekülnek.
Nejed miatt vagy az enyém miatt?
Jer, testvérem, tegyünk próbát velük.”
Pere akkor ajtó mögé állott,
Sztipánkó meg a nejéhez indul.
Feleségét Sztipankó így kérdi:
„Halld, Jelica, én igaz szerelmem!
Király Budán fiát házasítja,
Pere bátyám is hívja lagziba,
de Perének se lova, se tolla,
nincsen neki még fényes kardja sem.”
Az urának Jelica így felel:
„Add hát lovad, add oda a tollat,
add hát neki a fényes kardodat.
Ékességem leveszem nyakamból,
felkötöm én Pere lovára;
selyemkendőket is készítek én,
felkötöm én a lova nyakára –
büszkeségünk lesz ő, enyém s tied,
testvérbátyád hiszen Pere neked.”
Most Sztipánkó áll az ajtó mögé,
Pere testvér a nejéhez indul,
s kedveséhez ő eképpen beszél:
„Angyelija, én igaz szerelmem!
Király Budán fiát házasítja,
Sztipankót is hívja a lagziba,
de bátyámnak se lova, se tolla,
nincsen neki még fényes kardja sem.”
Angyelija szigorún így felel:
„Nem adok én se lovat, se tollat,
nem adom én a fényes kardodat.
A csatában lovát elvesztette,
fényes kardját darabokra törte,
a tollát meg ellenség ellopta –
Isten nyila vegye hát őt célba!”
Ezt meghallván Pere Latinovics,
nemes házából elűzi nejét,
nádudvari legmesszibb pusztába.
Percsics Mária (1917), Csikéria
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
SZALÁNTAI MÁRKÓ
Korán felkel Szalántai Márkó,
korán felkel, dalokat énekel,
sötét lovát fésűvel fésüli,
lovat fésül, kötőféket díszít,
szpáhiénál biztosan szebb legyen.
Szpáhi erre nagy haragra gerjed,
Márkót ezért szidja és átkozza:
„Honnan van, te közönséges kutya,
ilyen lovad, ami senkinek nincs,
az uraknak sem, Pécsnek városában,
és másnak sem, mind ezer faluban?
Benne voltál, biztos, gonoszságban,
betyároknál, úti gyilkosoknál,
aztán lovad az útról raboltad!“
Márkó neki eképpen megfelel:
„Amit mondtál, igazság nincs benne,
mohó szpáhi mond csak ilyeneket.
Szemeid fejedből kiugranak,
ha valaki valamiben is jobb.
Kapaszkodni mind magasra akarsz,
mi lesz aztán, azzal már nem gondolsz:
és a végén a magasból lehullsz.
Egyszer mondom, azután többé nem:
Tisztességgel pénzért megdolgoztam,
mohácsi vásáron lovam vásároltam,
sötét lovat, még sosem nyergeltet.
Senkinek nem adom e világon,
sem ezüstért, sem fényes aranyért!“
Gonoszságtól acsarog a szpáhi,
aztán Márkót eképp fenyegeti:
„Egy fűzfáról fogsz te ma még lógni,
lovagolni többet nem fogod őt!
Engem, urat, fog ő majd szolgálni,
és nem téged, puszta haramiát!”
Aztán hívja öt pandúr legényét,
hogy kötözzék, életét elvegyék.
Dehát Márkó nem önmaga lenne,
ha ily könnyen e világról menne.
Felkapja a nehéz tölgyfa vedret,
s vele mindjárt két pandúrt is elcsap,
megragadja majd súlyos bunkóját,
s földbe döngöl vele ő még hármat.
A szpáhi most fut már, ahogy csak tud,
menekül, mint farkas téli erdőn,
kegyelmet kér, de azt Márkó nem ad,
hanem lelkét ördögöknek adja.
Családjától aztán elbúcsúzik,
sebes lovát könnyen lovagolja,
meg nem áll ő egész a Dráváig,
van, ki mondja, egész a Száváig.
Szalancsanin Mária (1913), Pogány
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
FOGARASI A HÚGÁT NEM ADJA
Ablak mellé leült Fogarasi,
Elméjében nehéz gondolatok.
Könyökére ő rátámaszkodott,
s szemével a kishúgát kereste.
Mikor húgát örömmel meglátja,
Hozzá fordul s hozzá így beszél:
„Hallottad-e a hírt, édes húgom?
Holnap megjön a nagy török császár,
Téged török földre fog elvinni,
Asztalfőre fog téged ültetni.”
Húga neki így válaszol szépen:
„Nem hallottam, nem örülök neki,
Csak szeretnék nyugton vacsorázni,
És hajnalban életem elhagyni.
Édes bátyám ide fogsz temetni,
Ahol fekszik már apám és anyám.
Lánytársaim meg fognak siratni,
Fejemet majd rózsákkal díszítik,
Öltözetem könnyekkel borítják.”
Mikor másnap felvirradt az új nap,
Az Úristen a lányt meghallgatta:
Hajnalban ő a lelkét kiadta,
S átköltözött ő a másvilágra.
Ám érkezik a nagy török sereg,
Sereg élén meg a török császár.
Sztyjepko császárt tisztelettel várja,
Hét ökrét mind őneki levágja.
Megszólal most a sztambuli császár:
„Hol van, Sztyjepko, hol az én jegyesem,
az én kedves, ékes menyasszonyom?”
Sztyjepko neki eképpen válaszol:
„Kint a kertben orgonát szed éppen.”
Megy a császár, jegyesét keresi,
De a kertben bizony nem találja.
Elvirágzott már mind az orgona,
Jó illatát már régen elhagyta.
Most a török megint Sztyjepkót kérdi:
„Hol van, Sztijepo, hol az én jegyesem,
hol van, Sztijepo, az egyetlen húgod?”
„Fényes császár, húgom a szobában,
A lányokkal ő ott készülődik.”
Vállra veti a hosszú palástját,
megy a császár lányok szobájába.
Valahány lány fekete ruhában,
De az övé fehérben a padon,
Lefektetve, szemei mind csukva.
A lányok őt sorban megsiratják,
rózsaszállal fejét koronázzák.
A bús császár Sztyjepkóhoz így beszél:
„Add nekem hát, az én jegyesemet,
A te ifjú és halott húgodat,
Hogy elvigyem nagy Törökországba,
Eltemessem egy fényes dzsámiba.
Száz pap fogja menetben kísérni,
Hatvan harcos fogja őt gyászolni.
Készítek én fejfát majd fenyőből,
Koporsót meg szép fehér márványból.
Testét én majd megkenem olajjal,
S feldíszítem ragyogó arannyal.“
Sztijepo viszont császárnak így felel:
„Nem hagyom őt török földre vinni,
nem hagyom őt dzsámiba temetni!
Meggyászolja kilenc lánypajtása,
Hadd nyugodjon, hol fekszik az anyja,
Édesanyja és az édesapja.
Húgomnak ez végső kívánsága,
Mielőtt lelkét kiadta volna.
Készítek én fejfát majd tölgyfából,
Koporsót meg a fenyő fájából.
Paliján Katalin, Monyoród
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
TÖRÖK SEREG BUDA ALATT
Megy a török, és meg nem áll,
míg a világ még ellenáll.
Török sereg Buda alatt,
magyar király paplan alatt.
Keresztény nép indul harcba,
hogy a gonoszt megállítsa.
Török van már mindenfelé,
győzni akar estefelé.
Keresztények könyörögnek,
mennyből oltalmat akarnak,
minden hangon kiáltanak:
„Segíts rajtunk, István király!
Hű nemzeted téged kére,
szállj le közénk a harctérre!”
Török sereg lassacskán már
Budavárban bizony megszáll.
Megnyílik a menny épp akkor,
gonosztévő török iszkol.
István király őket vágja, űzi,
tetemükkel a mezőt teríti.
Istvánhoz mi imádkozzunk,
keresztények, ő oltalmunk!
Antunovics Kazimir (1900), Érd
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
MARICA SZÉP LEÁNY
Emelkedik egy kicsi kis felhő,
Udvarából Szeljanin Ivónak.
A felhőből egy kis könyv kihullik,
Felemeli azt Szeljanin Ivó.
Olvassa és könnyeit hullajtja.
Meglátja őt Marica nővére.
„Halljad csak te, én kedves testvérem,
Olvastál már ilyen kicsi könyvet,
Mégsem hullott akkor rá a könnyed.”
Megszólal most a Szeljanin Ivó:
„Halljad csak te, Marica nővérem,
Ajándékul jöttél e világra,
Egész ország érted veszekedett,
Hét bán és tizenhárom kapitány,
És maga a császár Cárigrád-nál.”
Megszólal most Marica szép leány:
„Halljad csak te, én kedves testvérem,
Készíts nekem magyar öltözetet,
Piros föveg a kopasz fejemre,
Zöld mente a görnyedt hátamra.
Vegyél nekem fehér tündér lovat,
Hadd menjek a császárt megkérdezni,
Igaz-e, hogy annyit veszekedtek,
Éppen értem, Marica szép lányért.
Vett is neki fehér tündér lovat,
Elkészített magyar öltözetet.
Felöltözik Marica szép leány,
Felül arra fehér tündér lóra,
Széles mezőn ő keresztül vágtat,
Ahogy égen keresztül a csillag.
Mikor elér császár udvarához,
Már messziről a császár meglátja,
És előtte a kaput kinyitja.
Így köszönti a hatalmas császárt:
„Isten óvjon, császár uraságom.”
Megszólal most császár urasága:
„Halljad csak te, ismeretlen ifjú,
Hová tartasz, merre visz szándékod?
Vedd fejedről a piros föveget,
És hátadról ezt a szép zöld mentét,
Innál-e bort, innál-e pálinkát?”
Megszólal most ismeretlen ifjú,
„Nem iszom én sem bort, sem pálinkát,
Csak azt az egy édes malváziát,
Amit isznak mind az asszonynépek.”
Császár erre nem is figyelmezett,
Hanem viszi a felső tornácra,
Kínálja őt borral, pálinkával.
Megszólal most ismeretlen ifjú,
„Nem iszom én sem bort, sem pálinkát,
Csak azt az egy édes malváziát,
Amit isznak mind az asszonynépek.”
Császár erre nem is figyelmezett,
Mikor mentek hálni lefeküdni,
Megszólal most császár urasága:
„Halljad csak te, ismeretlen ifjú,
Vedd fejedről a piros föveget,
És hátadról ezt a szép zöld mentét.”
Megszólal most ismeretlen ifjú,
„Anyám engem nagyon fenyegetett,
Ne vegyem le a piros föveget,
Hátamról se ezt a szép zöld mentét.”
Aztán ketten hálni lefeküdtek,
Megszólal most császár urasága:
„Halljad csak te, ismeretlen ifjú,
Hová tartasz, merre visz szándékod?
Megszólal most Marica szép leány:
„Halljad csak te, császár urasága,
Igaz-e az, amit mind mondanak,
Hogy ennek a Szeljanin Ivónak,
Van nővére, Marica szép leány,
Hogy őérte ország veszekedett,
Hét bán és tizenhárom kapitány,
És maga a császár Cárigrád-nál?”
„Igaz bizony, ismeretlen ifjú,
Igaz bizony, amit mind mondanak,
El is megyek Ivó nővéréhez,
El is veszem, hogy szerelmem legyen.”
Mikor másnap reggel megvirradott,
Megszólal most ismeretlen ifjú:
„Gyerünk, császár, induljunk az útra.”
Megszólal most császár urasága:
Várj egy kicsit, ismeretlen ifjú,
Várjál amíg lovam felnyergelik,
Akarsz-e most bort, avagy pálinkát?”
Megszólal most Marica szép leány:
„Nem iszom én sem bort, sem pálinkát,
Csak azt az egy édes malváziát,
Amit isznak mind az asszonynépek.”
Császár erre nem is figyelmezett.
Felül Mára a tündér lovára,
Felül császár a maga lovára,
Együtt mennek Ivó udvarába.
Amikor a közelébe értek,
Messziről az anyja már meglátta,
Előtte a kaput kinyitotta.
Megfordul most Marica szép leány,
A Szeljanin Ivó udvaránál,
Hajtja lovát a széles mezőn át,
Mint a csillag a fényes égen át.
Lovát hajtja, fövegét eldobja,
Kibomlik a tizenkét fonatja,
Kilenc várost minden fonat megér.
„Halljad csak te, császár urasága,
A madárka tehozzád leszállott,
De elfogni te őt mégsem tudtad.”
Megáll most a császár urasága,
És feltekint arra tüzes Napra:
„Senki engem soha rá nem szedett,
Csak ez az egy ifjú asszonyszemély.”
Adatközlő: Martinkovics Terézia (Pécs)
Lejegyezte: Nikola Tordinac (1885)
KRÁLJEVICS MÁRKÓ SEREGET TOBOROZ
Vacsorázik Márkó este az anyjával,
Egy fej hagymát és száraz kenyeret,
Lehull elé fehér könyvnek lapja,
Felnevetett hangosan a Márkó.
Mondja neki öreg édesanyja:
„Min nevettél, te Králjevics Márkó,
Vajon ezen a csodás vacsorán,
Vajon édesanyád öregségén?”
„Nem nevetek a csodás vacsorán,
Nem nevetek anyám öregségén,
Hanem ezen fehér könyvnek lapján.
Dühös császár üdvözletét küldi,
Három gálya vitézt vegyek neki.
Ahol egy van – anyját ne sirassa,
Ahol kettő – testvérek ne váljanak,
Ahol három – onnan vegyél egyet,
Ahol négy van –onnan vegyél kettőt.”
Mondja neki öreg édesanyja:
„Ejnye, fiam, te Králjevics Márkó,
Ahol egy van – megsiratod anyját,
Ahol kettő – elválasztod őket,
Ahol három – onnan veszel kettőt,
Ahol négy van – onnan veszel hármat.”
Összegyűjtöd gyorsan így a hadat.
…………………………………………………………….
Amikor így őket összegyűjti,
S felmegy ő a dombok tetejére,
Kiált egyik az egyik gályáról:
„Édes Isten és édes Máriám,
Bárcsak lenne borom és pálinkám,
Hogy megigyam és megvidámodjak!”
Kiált másik a másik gályáról:
„Bárcsak lenne egy díszes furulyám,
Hogy zenéljek és megvidámodjak!”
Harmadik is harmadik gályáról:
„Minek neked a bor, a pálinka,
Minek neked a díszes furulya,
Hanem nézzél arra dombtetőre,
Ahol fecskemadarak köröznek,
És fehér galambok sóhajtanak.
Amik azok a fecskemadarak,
Azok az öreg édesanyáink,
Amik azok a fehér galambok,
Azok a mi hites szeretőink.”
Adatközlő: Horváth Erzsébet (Nagykozár)
Lejegyezte: Nikola Tordinac (1885)
KRÁLJEVICS MÁRKÓ ÉS SZERELME
Este anyja fiát házasítja,
Napvilágig fehér könyv tudatja,
Hogy Márkó a legelső katona.
A szerelme korán reggel fölkelt.
A szerelme kerüli a lovát,
Mint levele a sárga virágját.
Megszólal most a Králjevics Márkó:
„Miért kerülöd te az én lovamat,
Mint a levél sárga virágomat?”
Megszólal most Márkónak jegyese:
„Hogyan tegyek az anyád kedvére?”
Megszólal most a Králjevics Márkó:
„Későn feküdj és korán felkeljél,
Hogy anyámnak a kedvére tegyél.”
Elmegy Márkó a török Livnóba.
Mikor elér a török Livnóba,
Dicsekedik a Králjevics Márkó,
Akármennyi dalia a hadban,
Egy sem tudja rászedni szerelmét.
Megszólal most egy török dalia:
„Adjad nekem a fekete lovad,
Lovadhoz a fényes fegyvereid,
Ha nem tudom rászedni szerelmed,
Elveheted majd az én fejemet.”
Adja Márkó a fekete lovát,
Lovához a fényes fegyvereit.
Megy a török Márkó udvarába.
Anyja őt már messziről meglátja:
„Figyeljed csak, Márkónak asszonya,
Éppen itt jön a Králjevics Márkó.”
Megszólal most Márkónak jegyese:
„Márkó lova, Márkónak fegyvere,
De ő maga nem Králjevics Márkó!”
Megszólal most öreg édesanyja:
„Hogyha maga a Králjevics Márkó,
Kösd a lovát a lovak helyére,
De ha maga nem Králjevics Márkó,
Kösd a lovát a felső tornáchoz.”
Odaköti lovát a felső tornáchoz.
Megszólal most a török dalia:
„Halljad csak te, én igaz szerelmem,
Jer énvelem, hogy vacsorát együnk.”
„Én bizony nem, ismeretlen ifjú,
Mert én leszek Králjevics Márkóé.”
„Vesd meg nekem a puha fekhelyet,
Jer énvelem fekhelyre feküdni.”
„Én bizony nem, ismeretlen ifjú,
Mert én leszek Králjevics Márkóé.”
Aztán elmegy a keresztanyjához:
„Háljál együtt ezzel a Márkóval,
Megfizetem gazdagon az árát.”
Keresztanyja együtt is hált véle,
De fölkel a török ifjú éjjel,
Fölkel, mikor eljöve az éjfél,
Jobb fonatát hajának levágja.
Elteszi azt a selyem zsebébe,
Indul aztán a török Livnóba.
Aztán mondja Králjevics Márkónak:
„Bolond módra el fogsz te most veszni,
Íme, itt van mátkád hajfonata.”
…………………………………….
Észrevette Márkónak jegyese,
Azonnal megy a felső pusztába,
Fog magának fecskemadár lovat.
Aztán indul Márkóhoz Livnóba.
Mikor elér a török Livnóba,
Térdel Márkó a meztelen térdén,
Fölé török a szablyát emeli.
Megszólal most Márkónak jegyese:
„Halljátok csak, ti császári urak,
Szabad-e most kendőmet levetni?“
„Szabad azt most, Márkónak jegyese.“
Leveti a szerelme kendőjét,
S megmutatja mindkét hajfonatát.
„Íme, itt van a jobb hajfonatom!“
Ej, felugrik most Králjevics Márkó,
Selyemövből kirántja a szablyát,
S levágja a töröknek a fejét.
Lerepülve a fej csak ezt mondja:
„Isten verje az összes daliát,
Ki elveszti fogadásból fejét!”
Adatközlő: Goják Márta (Nagykozár)
Lejegyezte: Nikola Tordinac (1885)
IVÓ ÉS ANICA
Menta mellett felnőtt egy juharfa,
Négy oldalra ágait kinyújtja.
Első ága Szombathely városnak,
A második sátoros császárnak,
A harmadik Iván udvarának,
A negyedik zavaros tó felé.
Megszólal most császár urasága:
„Halljátok csak, udvari szolgáim,
Kinél van a leggyönyörűbb nővér?”
„Halljad csak te, császár uraságunk,
Ivónál a leggyönyörűbb nővér,
Amikor megy, mint a páva, sétál,
Mikor beszél, mintha galamb búgna,
Mikor nevet, mintha Nap ragyogna.
A haja a legszebb bolti selyem,
Szemöldöke, mint a nadály íve,
Szempillája, mint a szálló fecske,
A szemei, mint két sötétlő kő,
Fogai, mint két ragyogó gyöngysor.”
Megszólal most császár urasága:
„Halljad csak te, jó Szeljanin Ivó,
Nővéredet rögtön hozzad ide,
Nem hívom én, hogy a szolgám legyen,
Hanem hívom, hogy szerelmem legyen.”
…………………………………………………………….
Mikor elért fehér udvarába,
Megszólal most a Szeljanin Ivó:
„Halljad csak te, én kedves nővérem,
Császár téged hív most beszélgetni,
Nem azért hív, hogy szolgája legyél,
Hanem azért, hogy szerelme legyél.”
Megszólal most Ivónak nővére:
„Halljad csak te, kedves testvérbátyám,
Hogy lehetnék császárnak szerelme,
Császárt anyja a városban szülte,
Arany bölcső, amiben ringatta,
Engem anyám szült a zöld erdőben,
Fekete tölgyfának a kérgében.
Hanem itt van a szolgálólányom,
Öltöztetem úrinő módjára,
Vidd el őt majd császár udvarába.
Öltöztette úrinő módjára,
Elvitte őt a Szeljanin Ivó ,
Amikor a császár elé értek,
Nézi őt a császár urasága,
Megnézi őt, aztán így szólal meg:
„Halljad csak te, jó Szeljanin Ivó,
Ez nem úgy megy, mint a páva sétál,
Nem úgy beszél, mintha galamb búgna,
Nem úgy nevet, mintha Nap ragyogna.
A haja sem legszebb bolti selyem,
Szemöldöke sem a nadály íve,
Szempillája sem a szálló fecske,
A két szeme nem két sötétlő kő,
Fogai sem ragyogó gyöngysorok.”
Megdühödik császár urasága,
Dobja Ivót tömlöc fenekére,
Nővére megy a zavaros tóba.
Eltelt aztán már egy kevés idő,
Eltelt aztán már kilenc esztendő,
Amikor a kilencedik eljött,
Zavaros tó partján vadászik a császár,
Kijön akkor a zavaros tóból,
Megáll kicsit vele beszélgetni:
„Halljad csak te, császár urasága,
Éppen ma van kilenc éve annak,
Hogy itt vagyok e zavaros tóban,
Ivó bátyám sötét tömlöc alján.”
…………………………………………………………….
Császár megy most fehér udvarába,
Hívja tüstént udvari szolgáit:
„Halljátok csak, udvari szolgáim:
Nyergeljetek két fekete lovat,
Mindkettőre selymet egész térdig,
Drágakövet a szemeik mellé,
Majd vegyetek seprűt, lapátokat,
Menjetek az átkozott tömlöcbe,
Szedjétek fel Ivónak csontjait,
Hadd fújja el a szél az ő porát.”
A tömlöchöz mikor odaértek,
Egész tömlöc, mint fényes Nap, ragyog,
Benne Ivó épp a misét mondja.
„Halljad csak te, jó Szeljanin Ivó,
Kitől van a fehér kenyér nálad,
Kitől van a vörös bor is nálad,
Kitől van a hűvös víz is nálad?“
„Istentől a fehér kenyér nálam,
Jézustól a vörös bor is nálam,
A vizet meg a tündérek hagyták.“
Megszólal most császár urasága:
„Add énnekem e szent dolgaidat,
Neked adom ezt a birodalmat.”
Megszólal most a Szeljanin Ivó:
„Nem adom én e szent dolgaimat,
Adhatsz érte három birodalmat.”
Aztán kilép a sötét tömlöcből,
Nővére is a zavaros tóból.
Adatközlő: Novákovics Anna (Nagykozár)
Lejegyezte: Nikola Tordinac (1885)
ANYJA KINCSE
Anyja kincsét titokban neveli,
Mikor kincse eladó leány lett,
Megkérte őt öreg és fiatal.
Nem tudja most, hogy kinek is adja.
Odaadta vén Csáin agának.
Mikor eljött a lagzi ideje,
Lánynak mondja öreg édesanyja:
„Öltsed fel az esküvői ruhát.“
Mikor lánya szépen felöltözött,
Megszólal most anyja lánya, kincse:
„Ej, te öreg, öreg édesanyám,
Vezess engem a felső tornácra,
Mutasd nekem a díszes násznépet.“
Felvitte őt a felső tornácra,
„Látod, kincsem, a díszes násznépet?”
Megszólal most anyja lánya, kincse:
„Ej, te öreg, öreg édesanyám,
Mutasd nekem hites vőlegényem.”
Megszólal most öreg édesanyja:
„Látod, kincsem, ott, az ifjak előtt,
Ló alatta, mint a fehér tündér,
Ami rajta, az mind szép zöld selyem,
Ő az, aki első szerelmed volt.
Látod, kincsem, ott, az ifjak között,
Kinek övig ér le a szakálla,
Ő az, a te hites vőlegényed.”
Megszólal most anyja lánya, kincse:
„Ej, te öreg, öreg édesanyám,
Vezess engem a vasas pincébe,
Készíts nekem egy puha fekhelyet,
Mert a kincsed másvilágra indul.”
Elvezette a vasas pincébe,
Elkészített egy puha fekhelyet.
Kijön aztán a vasas pincéből,
Az udvaron ott a díszes násznép.
Megszólal most öreg Csáin-aga:
„Halljad csak te, öreg édesanya,
Hol van az én nekem nevelt kincsem?”
Megszólal most öreg édesanya:
Az én kincsem már a másvilágon,
És ha bárki hinni nem akarja,
Menjen csak el a vasas pincébe.”
Megszólal most öreg Csáin-aga:
Állj csak, várj csak, koma és násznépem,
Hadd menjek én ébreszteni kincsem.”
Le is megy az öreg Csáin-aga,
És ébreszti anyja lányát, kincsét:
„Fordulj felém, anyja lánya, kincse,
És nevess rám, rám, a te hősödre.”
De a leány egy kicsit sem mozdul,
Nem hibázik a menyasszony semmit,
Hogy a vénen hangosan nevessen.
Fog egy kígyót öreg Csáin-aga.
Nyaka köré a kígyót tekeri,
De a leány még akkor sem mozdul.
A mellére tüzes parazsat rak,
De a leány még akkor sem mozdul.
Felmegy most hát öreg Csáin-aga,
És a díszes násznépének mondja:
„Halljátok csak, én díszes násznépem,
Aki ezt a leányt felébreszti,
Adok néki három szekér kincset,
S három lovat, mind ezüst patkóval.”
Egész násznép csak a földet nézi,
Nem így Ture, a fiatal legény,
Kiáll, hogy a leányt felébreszti:
„Halljad csak te, anyja lánya, kincse,
Fordulj felém, a szép ifjú felé.
Nem vagyok én öreg Csáin-aga,
Ture vagyok, a szép ifjú legény.”
Azon nyomban a leány megfordult,
És hangosan őreá nevetett,
Megszólal most anyja lánya, kincse:
„Halljad csak te, Ture, ifjú legény,
Ne adj engem vén Csáin-agának,
Hanem tegyél fel a te lovadra,
Aztán vigyél fehér udvarodba.”
Jön a legény a vasas pincéből,
Vezeti a lányt, édesanyja kincsét.
Megszólal most öreg Csáin-aga:
„Állj csak, várj csak, koma és vőfélyek,
Hadd fizessek három szekér kincset,
S három lovat, mind ezüst patkóval.”
Megszólal most Ture, ifjú legény:
„Semmi nekem három szekér kincsed,
S három lovad, mind ezüst patkóval,
Ha a kincsem már a lovamon van.”
Hajtja lovát a széles mezőn át,
Mint a csillag a fényes égen át.
Ture megtér haza énekelve,
Csáin-aga is megszégyenülve.
Adatközlő: Kerekes (Szigetvár)
Lejegyezte: Nikola Tordinac (1885)
ISMÉT ANYJA KINCSE
Leányt kérnek a három násznépek,
Első násznép a Herceg Sztyepáné,
A másik Gyurgya Kulundzsijáé,
A harmadik vén Mamut agáé.
Kinek adja, nem tudja az anyja.
…………………………………………..
Hogyha őt a szépségeshez adja,
Odaadja a Herceg Sztyepánnak.
Hogyha őt a gazdagsághoz adja,
Odaadja vén Mamut agának.
Mikor aztán a leányt kihozzák,
Így szólal meg anyja kincse, lánya:
„Ej, vőfélyem, te szép ezüst gyűrű,
Kinek adott engem édesanyám?”
„Ej, te leány, te szép arany gyűrű,
Nézzél oda, násznép közepébe,
Azon sötét és hatalmas lovon,
Sötét csizma és sötét a nadrág,
Sötét haja leér az övéig,
Nem őhozzá adott édesanyád.
Hanem nézzed násznépeknek végét,
Azon vörös és hatalmas lovon,
Vörös csizma és vörös a nadrág,
Vörös haja leér az övéig,
Nem őhozzá adott édesanyád.
Hanem nézzed násznépnek legvégét,
Azon fehér és hatalmas lovon,
Fehér csizma és fehér a nadrág,
Fehér haja leér az övéig,
Ő az, kihez adott édesanyád.”
…………………………………………..
Holtan esik le az anyja lánya,
Felugrik most a vén Mamut aga,
Elborítja kétszer is kincsekkel,
Harmadszorra meg apró gyöngyökkel,
De a leány a halálból nem tér.
Felugrik most Gyurgya Kulundzsija,
Megcsókolja kétszer is kebleit,
De a leány a halálból nem tér.
Felugrik most a szép Herceg Sztyepán,
Ifjú csókkal kétszer megcsókolja,
És a leány a halálból megtér.
Így szólal meg anyja kincse, lánya:
„Ej, násznépek, drága testvéreim,
Nem az a kincs, dénár és dukátok,
Hanem a kincs, ami szívnek kedves!”
Adatközlő: Horváth Erzsébet (Nagykozár)
Lejegyezte: Nikola Tordinac (1885)
SZEKULA SZERDÁR
Lovát hajtja jó Szeljanin Ivó,
A nyomában Szekula szerdárnak.
A zöldellő hegyhez, mikor értek,
Ott a hegyen lányoknak körtánca,
És a körben egy gyönyörű leány.
Megszólal most a Szekula szerdár:
„Ha ezzel én egyet táncolhatnék,
Akár a császárral vacsoráznék.”
Megszólal most a Szeljanin Ivó:
„Ha te tudnád, kié ez a leány,
Nem mernél te rápillantani sem,
Ez a leány Borjim barjaktáré.”
Nem hallja ezt a Szekula szerdár,
Ott van már a lányok kólójában,
A szép lánnyal már kettőt is fordul,
Az övével kétszer felövezi,
Harmadszorra kardjának övével,
S felülteti fekete lovára.
Felugrik most a Szeljanin Ivó,
Rohan is már Borjim barjaktárhoz:
„Ide hallgass, te Borjim barjaktár,
Mit ülsz itten, mit iszogatsz itten,
A Szekula viszi leányodat.”
Felugrik ő azon vékony ingben,
Nem fog szablyát, nem kapja a puskát,
Kézbe kapja könnyű buzogányát,
Szekulának nyomába így ered.
Utolérni sehogyan sem tudja,
Éppen csak hogy szemeivel látja.
Elhajítja könnyű buzogányát,
Szekulával van most a szerencse,
A buzogány őt sehol sem éri.
De felugrik most Szekula szerdár,
Ő is fogja könnyű buzogányát,
S elhajítja Borjim barjaktárnak.
Eltalálja őt nagyon rossz helyen,
A rossz helyen, a fehér homlokán.
Homlok reped, szemek kiugranak,
Szekula meg elvitte a leányt.
Adatközlő: Goják Márta (Nagykozár)
Lejegyezte: Nikola Tordinac (1885)
ISMERETLEN IFJÚ
Kertet ültet a vénséges Novák,
Kertje mellett fut egy keskeny ösvény,
Azon sétál ismeretlen ifjú.
„Hallgass ide, te vénséges Novák,
Mi ez a te hatalmas bánatod,
Kertet ültetsz, könnyekkel öntözöd?”
„Ne is kérdezd, ismeretlen ifjú,
Van egy fiam császár seregében,
Ma lett annak éppen kilenc éve,
Hogy elment a császár seregébe.
A szerelme hozzámegy másikhoz,
Egy másikhoz, Ivó Szeljanin-hoz,
Holnap megy majd annak udvarába.
Hogy ezt hallja ismeretlen ifjú,
Megvesszőzi sötét paripáját,
Széles mezőn ő keresztül vágtat,
Ahogy égen keresztül a csillag.
Mikor elér a fehér udvarba,
Megszólal most ismeretlen ifjú:
„Hallgass ide, te idegen asszony,
Adnál nekem szállást éjszakára?”
Én szép lelkem, ismeretlen ifjú,
Hogyne adnék én tenéked szállást,
Van egy fiam császár seregében,
Neki is ad egy idegen asszony.”
Hogy ezt hallja ismeretlen ifjú,
Felkeresi hűséges szerelmét.
Bánkódik a leány, mint a kakukk,
Nyoszolyói pedig, mint a fecskék.
„Halljátok csak, arany cipellőim,
Ma lett éppen annak kilenc éve,
Hogy lábamon ti még nem voltatok,
Egyre várva a Králjevics Márkót,
Dehát én őt megvárni nem tudtam!”
……………………………………………
Mikor Ivó násznépe érkezett,
Szerelmének szomorú szülei,
Nem is tudtak neki áldást adni,
Megadja azt ismeretlen ifjú.
Poharat tölt ismeretlen ifjú,
Ráköszönti Szeljanin Ivóra:
„Egészségedre, Szeljanin Ivó,
Ha szerelmed akárkié volt is!”
Zászló selymét az Ivó lehajtja,
Eltávozik fehér udvarába.
Édesanyja öleli a Márkót,
Megszólal most Márkónak szerelme:
„Én szép lelkem, te Králjevics Márkó,
Alig ismertelek meg én téged,
Mutatni ezt ezért nem is mertem!”
Adatközlő: Goják Márta (Nagykozár)
Lejegyezte: Nikola Tordinac (1885)