Gyermekkor

1926 az év, amikor nagyszüleim a Hunyadi úti házat felépítették. Tisztes polgári lét, rózsalugas, a teraszon citromfa. Nagy nyári melegben a redőnyöket félig leengedik, a réseken beszűrődő fényben eszmélkedek majd harminc évvel később. Nagyapám a vasútnál mérnök úr, harmincas éveiben már őszül kicsit a halántéka. Valahol a Dunánál munka közben megcsípi egy szúnyog: véletlenül egy olyan, amely halálos kórt terjeszt. Belehal, és csak fényképét nézegethetem, meg mozdonyos képeit a Nagy Vasúti Almanach-nak, amit a nagy ruhásszekrény aljában, enyhe naftalin- és kölniszagban lelek meg véletlenül.
Később, vén fejjel megtudom, hogy ő, anyai nagyapám, 1894-ben született a romániai Fogarason. A helyi gimnáziumban pedig 1909-10-ben nem más volt az egyik tanár, mint az ifjú Babits Mihály…
Nagyanyám banktisztviselő. A Király utcán megy végig min­den nap munkába menet, a Graumann hentes előtt, ahonnan a finom debreceni kolbász illata árad. Korai özvegységében nem unatkozik, két lányát kell emberségben fölnevelnie s a családot összetartania egy világháborún és a hírhedt ötvenes éveken keresztül. „Nicht vor dem Kind!”, pisszegnek otthon néha egymásnak, és csak felnőtt fejjel értem meg az összefüggést az elfojtott, gyermek számára nem való mondatok és bizonyos viharkabátos férfiak között, akik valamiféle „ávó”-hoz tartoznak. A polgári villa 45-ben megtetszett az oroszoknak is: Tolbuhin marsall szállásolta be magát ide, az udvarban pedig egy aknavető állt. 56-ban ismét a résnyire nyitott redőnyök: anyám karjára vesz, mert követelem, hogy láthassam az orosz tankokat, amint a felkelők után mennek a Mecsekre. Egy kisfiú boldog gyermekkora! A tankokon vörös csillag és az űrhajókon is, amiket az iskolásfüzetbe rajzolok, mert első szeretnék lenni én is, és hős, mint a Nagy Szovjetunió…
A Magaslati út szép villáit a gazdagabb polgárok építették, gyermekkoromban Káder dűlőnek hívják, mert már megbízható, szocialista pártkáderek lakják. Azért néhány polgárcsalád még kitart, szűkös körülmények között ugyan, de méltósággal; a házak, kertek jelzik ezt. Ezen az úton indulok el első elemibe, a Székely Bertalan úti iskolába. A régi padokban hátratett kézzel ülünk, a fegyelmezetlenséget körmössel torolják meg… Nagy tél volt abban az évben, nagy hó, és valaki felnőtt otthonról mindig értem jött az iskolához. Kellett is, mert egyszer a hóval teli árokból húztak ki, egy nagyobb gyerek belelökött. Később a Belvárosiba járok; évente váltakozva: hol a Papnevelde köz gesztenyefás, poros udvarban álló épületébe, hol pedig a gázolajtól bűzlő buszok mellé a Leonardo da Vinci utcába. Az előbbi épülete homokkőből épülhetett, falai kívülről málladoztak, az egyik fal túlsó oldalán pedig egy török kori kút enyészett csendben. A Leonardo da Vinci utcában volt az Egyetemi Könyvtár, de erről én akkor még nem tudtam, ahogy arról sem, hogy a Dzsámi kupolája miért zöld, ha vörösrézből készült. Gyermekek vagyunk, a szünetekben fogózunk a fák vagy buszok körül, jön az iskolatej kiflivel, ősszel fényes gesztenyék gurulnak koppanva az eső áztatta utcára.
Felsőbb osztályokban már nagyzolunk: tíz-, húsz- és öt­venfilléreseket dobálunk egy falhoz, akié az első, összerázhatja valamennyit, feldobja, és az írásosakat viszi, mint nyereményt. Ugyanígy a második, stb. A játékot pikszelésnek hívjuk. A lányok ugrálnak a szokásos, színes kövekkel rajzolt négyzetekben. Majd később vihogva összesúgnak a mögöttem lévő padokban, és egy-két koravén barátom elmondja, hogy miért.
Séták a Mecseken és kirándulások. Vasár- és ünnepnap mindig elindul a család, fel a Toscana-t idéző Pálos Templom mellett, a hegyre. Rajtam ünneplős ruha van, hercig fehér svájcisapkával, s kicsi, kopott, kerekes elefántot húzok magam után. Az elefánt szürke, agyarai fehérek, a kerekek pirosak, de ezt csak én tudom, ha a fekete-fehér, fakuló fényképre nézek.
Az iskola is szeret a Mecsekre járni. Vannak régi vágású pedagógusok, akik tudják, hogy volt egykor Madarak és Fák Napja; ilyenkor, bár valami mozgalmi ürüggyel, de kirándulunk a Mandulásba. Alumínium turistadobozom van, benne két kenyér között nagyon vékony Pick szalámi és zöldpaprika. Vizet a forrásból iszunk. A Nap hétágra süt és a levegőnek jó nyár eleji íze van. Egyszer-kétszer egész napos számháború; sajnos az első öt percben leolvassák a számomat és meghaltam.
Utak a Jakab-hegy oldalában, ahol a patakban rákok tanyáznak és a sötét mélyedésekben csak délutánra szárad fel a csillogó víz. Fák, dús lombú fák. Valahogy ezekben az emlékekben sokkal több levél van még a fákon. És minden vala­hogy tisztább, ragyogóbb, csendesebb.
Vasárnapi mise a templomban. Zúg az orgona, harsog a hívők éneke, és én megszeppenve kucorgok a padban, lábam nem is ér le a térdeplőre. Mise előtt a gyermekkor súlyos bűneit gyónom a rácson túl ülő ismeretlennek, akiről sokáig nem tudom, hogy ugyanaz a Kalász atya, aki a majd a misén is prédikál. A templom mindig tele van virággal, mindig hűvös és tömjénillatú. Balázsoláskor a sekrestyében két gyertya közé tartjuk fejünket, hogy torkunk ne legyen beteg. Karácsonykor hóban csúszkálunk az éjféli miséről jövet, a boldog tudattal, hogy ajándékaink a fa alatt megvárnak minket. Egyszer ezüstfenyőből volt a karácsonyfa, csúcsa a mennyezetig ért a betlehemi csillaggal. Akkor volt talán az, hogy villanyvasutat kaptam: egy kicsi mozdony, három kicsi vasúti kocsi. Sínek, egyenesek és görbék, hogy zárt pályát lehessen belőlük építeni, és egy kapcsolódoboz bakelitből és bakelitszaggal, piros és zöld lámpákkal. Az utcánkban biztos én voltam akkor a legboldogabb gyerek.
Hunyadi út! Az utca, ahol a járdát szépen nyírt sövény választja el az úttesttől. Ezt a sövényt évtizedekig ugyanaz a kertész nyírta hatalmas, csattogó ollójával, az utcán lassan fölfelé haladva. Az úttest macskaköves; november táján megkínlódnak a tüzelőt fuvarozó lovak az esőtől csúszós, fényes kockákon. A sövény mellett hársfasor, az ágak a kertünkbe érnek át; virágzáskor ott bujkálni maga a kaland. Egyszer egy mérnök jön, fényképezőgéppel, növény-ritkaságokat keres és épp a házunk előtt talál egy-két piros virágú, ritka hársfajtát. Én is rajta leszek a fényképeken, és egy napon levelet hoz a postás. Levelet, amelyen csak annyi a címzés, hogy Hunyadi út, meg egy fénykép a borítékra ragasztva és néhány szépen, dőlt betűkkel írt szó: ennek a fiúcskának…
Laci bácsi, a boltos… Amikor már elbírtam, küldtek a boltba tejért, kenyérért. A tejeskannában az a tej… Az a sokszor még meleg, frissen sült kenyér… A barna kétkilós 3 Ft, a fehér egy­kilós 3 Ft 60 fillér… A boltos szürke köpenye, svájci­sapkája, tintaceruzája és a papírnyelvek, amiken összeadta az árakat. Amint előtte állok a pultnál és az a pult oly magas… Balra a krumplicukor, meg egyéb finomságok üvegei, jobbra a mérleg a titokzatos betűkkel és számokkal. Napok, hónapok, évek telnek, a bolt és a boltos ugyanaz, és nem látszik változás a dolgokon. Az évszakok illedelmesen, mindig ugyanakkor érkeznek; nyáron a felforralt tejet a hűvös pincébe visszük le, ősszel összegereblyézzük a leveleket és fanyar füst kanyarog az ég felé, télen ujjongva üdvözöljük az első hópelyheket, mert az a hó megmarad februárig, tavasszal virágba borul a kert és a kövek repedéseiből előjönnek napozni a gyíkok.
Illatok! A diófa levele, a török szegfű! A jázminbokrok nehéz illata nyári este. A lila akác zuhataga! A pünkösdi rózsa. A ró­zsák! Vagy egyszerűen a fű, a zöld ezer árnyalatában, eső után, amikor az ereszcsatornákból még csepereg a víz. Illatok, színek, hangok, amiket azóta sem és soha többé nem fogok látni, hallani, érezni, mert átalakultak, belsővé lettek, elmúlt évekké és eltelt életté lettek. Egyszemélyes film, csak én láthatom és csak áldott pillanatokban.