Főiskola

19 évesen, a katonai szolgálat után, magamra maradva ott álltam a Pécsi Tanárképző Főiskola folyosóján és vártam, hogy elkezdődjön az első szeminárium matematikából. Magamra maradtam, mert a gimnáziumi barátok közössége már távoli volt; az utolsó évet nem velük jártam és szét is szóródtak a világban. A Hunyadi úti házat eladták, nekem is jutott vala­micske örökség-rész, amivel nem lehetett semmit sem kezdeni, csupán arra volt elég, hogy pár évig néha ebédeljek a Jókai téri Tej­bisztróban, s ha már ott voltam, a mellette lévő Antikváriumban könyvet vásároljak. Míg az örökség tartott, évekig szinte minden nap vettem egy könyvet. A könyvek a kollégiumi szobámba kerültek (nyolcan osztoztunk a szobán), később albérletekbe, egészen addig, amíg egy sörözés után a Rózsakertben megbeszéltük a Gyufa nevű ismerősömmel, hogy nála lesz egy rész mindaddig, amíg meg nem állapodok. Teltek az évek, meg nem állapodtam, sodródtam, s amikor egyszer végre saját könyvespolcom lett, a kölcsönbe adott könyveket már nem kerestem. A Shakespeare-összes, a Dosztojev­szkij és Thomas Mann a levelekkel együtt többé nem volt velem. Maradt elég, bár némi kár érte őket, amikor egy tragikusan óriásinak tűnő szerelmi csalódásban, egy üveg Metaxa konyak elfogyasztása után elkezdtem lerombolni bérlakásomat s vele könyveimet, mindaddig, míg az alsó lakó a zajongás abbahagyására igen komolyan nem figyelmeztetett.
Vissza tehát a Főiskolára. Szemináriumok, előadások matematikából, fizikából és egyéb tárgyakból (felirat a padon: Newton meghalt, Einstein meghalt, és én is elég szarul érzem magam). Nem volt gond a tanulással, fizikus szerettem volna lenni, a matematikát is kedveltem. Évekkel később láttam egy filmet, Zanussi lengyel rendezőnek az Illumináció (Megvilágosodás) című filmjét, abban volt egy fizikus, aki saját sorsának értelmét keresve jut el a fizikától a biológiáig, majd az emberig, a lé­lektanig. A vasgolyó legördül a lejtőn, a feldobott testek lehullanak, a bolygók meghatározott pályákon keringenek. A mechanikát hamar eluntam, elkezdett érdekelni, mi van utána, aztán mi van az elektromosság, a fénytan után, jött az atomfizika, de az már negyedikes anyag volt, én meg csak másodikba jártam. Voltak társaim, akikkel minderről lehetett beszélgetni, egyre jobban kinyílt a világ, egyre jobban láttam, hogy mi mindenről kellene még tudnom, mennyi könyvet kellene még elolvasnom ahhoz, hogy lássak és értsek.
Évfolyamtársak, jó barátok, ismét szerelmek, beteljesülések. Egyik barátom ifjúsági válogatott kosárlabdázó volt, csak kamuból járt főiskolára, vele inkább a csajokról beszélgettünk. A másik cigány származású költő és író, esténként beszélgetések az irodalomról, a zenéről, mert volt egy kórista fiú is (Rem­brandt, Rembrandt). Gréti, akinek volt egy középkori sisakja… Minden időmet az iskolában vagy a kollégiumban töltöttem, hazamenni már nem lehetett, mert eladták a Hunyadi úti házat, én már felnőtt voltam, valahogy majd lesz. Nyaranként a kollégiumban laktam külön engedéllyel, hol a betegszobában, hol a könyvtárban. A kórista fiúval sokat beszélgettünk filozófiáról, akkor Lukács György volt a menő, de ahhoz kellett Hegel, meg Marx, az esztétikájához meg az egész világirodalom. Elkezdtem elolvasni a világirodalmat… A polcomon egyre több lett a Bartók (az aranyszínű Hungaroton kiadás), Cantata Profana, de akkor már Juhász Ferenc is, Hantai Simon, a festő, Nagy László meg Pilinszky. Versekkel, képekkel és Bartók-zenékkel a fejemben ültem be a fizika előadásokra…
A kvantummechanika és a relativitáselmélet rendkívül érdekelt, de nem jutottam nagy mélységekig, mert kezembe akadt Marx György professzor Atomfizika biológusoknak c. könyve, egyetemi jegyzet, amit salátává olvastam. Onnantól gyakran jártam Pesten, a Múzeum körúton az ELTE jegyzetellátójában (Gólyavár), s ha már ott voltam, pesti könyvesboltokban is böngésztem. Ahogy Zanussi, Antonioni, Fellini és Bergman hősei, én is magamról akartam megtudni azt, amit érdemes, megtudni azt, hogyan kell élni, milyen úton kell elindulni.
Az egyik könyv hozta magával a következőt, igaz, ezek nem akármilyen könyvek voltak. Ha kézbe vettem Lukács György Esztétikáját, Szerb Antal irodalomtörténeteit vagy Szentkuthy Prae-jét, éreztem, hogy még sehol se vagyok, még olvasnom és olvasnom kell, mértéktelenül, hogy elérjem a célomat, a megértést. El is kezdtem a görögöknél, rómaiaknál, a keletieknél, aztán jött Dante, Petrarca, Chaucer, Shakespeare, Goethe, Dosztojevszkij, Hölderlin, Rilke, Proust, Thomas Mann… És még sehol sem voltam, ez még csak az irodalom volt, a filozófia még várt, Hamvas még várt.
Visszatekintve szinte érthetetlen, hogyan volt ennyi mindenre időm. Ott voltak a szakkollégiumok is. Bécsy, Aknai, Bánréti és Bókay. Ezek inkább esti, szabadon választható elfoglaltságok voltak és átjárta őket a szabadság levegője. Az előadók igazi mesterek és elhivatott emberek voltak, akik abban a korban súlyosan eretnek gondolatokat osztottak meg velünk. Míg a tanórákon a tudományosnak nevezett szocia­lizmust utáltuk a végtelenségig, itt a strukturalizmus, a drá­maelmélet, a szemiotika, a művészettörténet és a filozófia aktuális kérdéseiről vitázhattunk. Én jobbára hallgattam és okultam, hiszen külsős voltam, aki mindennek az elején van még.
Aknai tanár úr elmesélte, hogy mint az új művészet egyik képviselője, Tatlin készített egy levegőben mozgó szerkezetet, amit „Letatlin”-nak nevezett, ezzel akciózott az egyik színházban. Ez még a harmincas évekbeli Szovjetunió volt, nem sokáig röpködött.
Bánréti tanár úr talán, ha 25 éves lehetett, de máris kész tudós, nyelvész, gondolkodó. Fejből idézett hosszan Shakespeare-t, kapcsolatokat mutatott föl Propp mesemorfológiája, zenei sémák, a színek törvényei (Itten), színművek és az értelem struktúrái (Piaget) között. Magam is elkezdtem keresni a struktúrákat, Kuroszawa filmjét (A vihar kapujában) is elemeztem így.
Bécsyt és Bókayt is ámulattal és okulással hallgattam. Ezek az előadások a szellemi szabadság igazi ünnepei voltak.
Nem volt internet, Google, mindehhez sokat kellett olvasni. A Főiskola kertje igazi paradicsom volt, de az Egyetemi Könyvtár udvara is nyáron, avagy a Székesegyház melletti Barbakán várkert, a Janus-szoborral.
A képzőművészeteket a pécsi Megyei Könyvtár olvasótermében lehetett nyugodtan tanulmányozni. Órákat töltöttem festészeti albumok nézegetésével, de az Egyetemi Könyvtárba is beiratkoztam (a Főiskola könyvtára az alap volt). Bosch, Brueghel, Leonardo, de a klasszikusok mellett az újak is, Cézanne, Monet és a modernek: Picasso, Klee és társaik.
Jó példa a művek vonzására, kapcsolatára az, hogy amikor Marquez Száz év magányát elolvastam (alapmű, szerelem is színezte az olvasást), kíváncsi lettem az íróra, és interjújából megtudtam, kik a kedvencei. Így jött Plutarkhosz, a Párhuzamos életrajzokkal, s benne Alexandrosz-szal, aki rossz előjeleket lát, mert állatkertjének kedvenc oroszlánját megtá­madja és halálra rúgja egy szelíd szamár. Ha már Plutarkhosz, akkor Arisztotelész, Szókratész és Platón. Ha már irodalom, akkor színművek és színház, Gábor Miklós és Latinovits (a Ködszurkálót is ronggyá olvastam), majd Krúdy és Huszárik a Szindbáddal, de akkor már Csontváry is és aztán Bódy Gábor az Amerikai anzix-szal és Weöres Psyché-jével… Nem a valóságban éltem vagy csak alig, költők, írók, festők és filmek kava­rogtak a fejemben, minden mindennel összefüggött, és bár nem látszott, épült bennem egy új ember, a magányos lázadót lassan fölváltotta szellem embere, aki a megértést keresi a tudományban, és a szépet, az elbűvölőt, a minket jobbá tevőt az irodalomban és művészetekben.
Nem volt könnyű a szellem emberének, önmagával leg­alább akkora harcokat vívott, mint a megértésért a szerzőkkel és műveikkel. A Bartók-összkiadás még elolvastatta Juhász Ferenc monumentális műveit velem (Szarvassá változott fiúk), de aztán egyre sötétebb színek következtek a zenében és életemben is. A két­zongorás Bartók-daraboknál már jó kis depresszióban voltam (erről persze nem a zene tehetett), valahogy mindennek, ennek az óriási keresésnek, küzdelemnek nem látszott a vége, értelme, igazi célja. A könyvet olvasó ember magányos, és nem tudtam, hogy elég a magányból, emberek közé akarok menni, egyszerű érzelmeket akarok érezni, tartozni szeretnék valahová, ahol jó. Akkor jött a Gieber Vili.
A Gieber Vili szobatársam volt, testnevelő szakos, de messze kiemelkedett az átlagból (Mit mondtak a görögök? Buta ember, nem tud sem olvasni, sem úszni…), és láthatta rajtam, hogy magam alatt vagyok, mert egy este levitt a kézilabda csapat edzésére (úgyis kapust keresünk – mottóval). Ott ragadtam hat évre, és a fizikai erőfeszítések, az edzések, a meccsek, az utazások, a meccsek utáni bulik helyrehoztak. Egyszerű ­igazság: ép testben, ép lélek (másnaposan ezt úgy mondtuk, ép testben, épp hogy élek). A napokat ezután torna, futás, úszás, edzések töltötték ki, a hétvégeken külön hosszabb távú futások, meccsek. A fennmaradó időben tanultam, meg olvastam, meg csajoztam…
A kézilabda-csapat előbb alsóbb osztályban, majd az NB II-ben pörgetett, előbb szerény eredményekkel, de idővel egyre jobbak lettünk, jókat igazoltunk, Csizek Tóni bácsi nagy mágus volt és jó ember. Azon vettem észre magam, hogy ólommellényben futok felfelé a Főiskola atlétikapályája mellett a dombon. Nem volt sétagalopp egy beduinnak (így nevezték a tesisek a többieket), de összekaptam magam és idővel teljesen elfoglalt a sport, az edzések, az edzőtáborok, a meccsek. Egy átlagos napom így nézett ki: hétkor már a pályán, egy kis lépcsőzés, gimnasztika (télen-nyáron), aztán reggeli, suli, délben ebéd előtt a Hullámban az úszás, aztán ebéd, délután meg négy-öt felé már a tarcsi edzése, utána jött az első csapat, edzés végén hozom le a hálót, labdákat a Jutka néni szertárosnak, zuhanyozás (még előtte Tüskének a barátnője a paradi­csomlével, a jó útra térítés jegyében). Tudtam éjjelente aludni, kivéve, mikor szerelmes voltam. Igen, mert jöttek a lányok, akik kiválasztottak engem, az erről mit sem sejtőt, és engedték, hogy meghódítsam őket és megismertettek a szerelem összes édes ízével.
Voltak igazi szerelmek, voltak fellángolások és voltak kalan­dok, ahogy egy huszonéves fiatal férfinél természetes. Volt a zöldszemű lány, akivel a büfében találkoztam először, aztán a rajz szakosok házi kiállításán. Egyik képén találtam pár, ceruzával írt szót: „a rétben bódorgott”. Daphnis és Chloé voltunk, újraéltük azt a legendás szerelmet. Később bejártuk Erdélyt és a bolgár tengerpartot hátizsákkal, fényképezőgéppel. Vonattal, busszal, szekérrel, gyalog. Valami elkezdődött akkor bennem, az a rengeteg gyönyörű táj, a diaképek, a találkozások a falusi emberekkel, mind-mind érleltek valamit, amiből kicsit később életre szóló szenvedély lett. A zöldszemű lányt könnyelműen hagytam elmenni.
A Gyimes völgyét akkoriban (1977) még kevesen járták Ma­gyarországról, mi az első nagy néprajzi gyűjtők után érkeztünk, amatőr lelkesedéssel. Látni szerettük volna a csodát és láthattuk, hallhattuk. Második utunkon ott ültünk Karácsony táján a kicsi középloki faházban, jó meleg volt, kint fagy és hó. Az öreg Halmágyi elővette a muzsikát. „Naskalaton esik az eső…”. Néztük, hallgattuk, tanultunk, eszméltünk, ahogy az újévi bálban is, ahol olyan nagyokat ropogtattak a zenekar előtt a gyimesi férfiak, az asszonyok meg sikamlósakat csujjogattak. Hazafelé a Balt-Orienten, a vagon végében gyakoroltam a lépéseket, nehogy elfelejtsem. Aztán elfelejtettem, a kazettát pedig, amin a gyönyörűséges zenei anyag volt, később Nagyváradon ellopták.
A kézilabdacsapathoz új edző érkezett, meg új, kiváló kapus, nekem egyre kevesebb lehetőségem lett olyan élményre, mint amikor a felsőbb osztályba jutásért játszott meccsen kipattantak a hetesek rólam…
Az egyik edzés után, már szürkületkor, hoztam le a hálót, labdákat, amikor a Művészi Tornateremből zene- és énekszó hallatszott ki, égett bent a villany, táncpróba volt és valami fantasztikus hangulat, percekig néztem. Igen ám, de én sportoló voltam, s a többiekkel együtt lenéztük, megmosolyogtuk a táncot, sőt jót mulattunk, amikor egy nyáron a kollégiumban olyan táncosokkal találkoztunk, akik szintén „edzőtáboroztak”. Igaz, a táncosok között sok szép lány volt, a görög lány, Hadzsa Laokrácia kegyeiért sokat adtam volna…
Aztán egy szép napon a Baranya táncházban találtam ma­gam, az elsőben. Vizesre táncoltam a flanel ingem, sodort a tömeg magával a körben, magasan szárnyalt a makedón ének, jó volt a zenekar, a büfében meg jó pálinka, meleg étel is. Onnantól minden táncházban ott voltam. A kézilabdát abbahagy­tam, új szenvedélyt találtam.
A főiskolás évek teltek-múltak, volt egy év halasztásom (miért is ment volna minden simán). Nem jól csináltam, mert miközben az atomfizikát élveztem, egyes tárgyakból kiszálltam a vizsgán, de a végén azért mindenből jó eredményem lett.
Akkoriban sokat jártam moziba, de inkább a művészfilmekre, film­klubokba. Antonioni (Zabriskie Point), Pasolini (Teorema), Bergman (Szenvedély), Wajda (Menyegző), Jancsó (Égi bárány). A filmek nagy hatással voltak rám, nem a hétköznapokban éltem, hanem lebegtem a föld fölött, vágyak, szenvedélyek, könyvek, zenék, filmek, szépségek és gondolatok világában.
Amikor a szakdolgozatom témáját kiválasztottam, nagyra törtem. Fizikai terek, ahogy a legújabb kutatások vizsgálják. Mind­ehhez tankönyveimben nyilván nem volt anyag, elmen­tem az akkori Orvosi Egyetem könyvtárába, először a Scienti­fic Ame­rican-t bújtam, aztán a Biofizika Intézet könyvtárában találtam nagyon jó fizika-folyóiratokat. Az ottaniak kicsit meglepődtek, de aztán Lakatos Tibor a pártfogásába vett. Ott találtam magam egy biofizikai laboratóriumban, este van, előttem egy modern sokcsatornás analizátor, és én kísérletek lefolyását követem, eredményeit jegyzetelem. Elindultam a fizikától az élő rendszerek felé. Ismét egy óriási birodalom kapuja nyílt ki előttem, és félve, de kíváncsian nézegettem befelé. Nem volt mindennapi, ami történt, az Egyetem és az Akadémia kutatói nem engedtek műkedvelőket maguk közé, ez egyszer kivételt tettek, ahogy mondták, kezdetben Faraday is az utcáról ment be fizikai előadásokat hallgatni…
A szakdolgozat elkészült, az államvizsga megvolt, megkaptam a diplomámat és hanyatt feküdtem a fűben a Főiskola kertjében. Magamban megköszöntem mindenkinek és mindennek, aki és ami eddig eljutni segített.