Nemsokára hazaérünk. Tudjuk az utat, a meredek lejtőnél fordul majd jobbra, a három fánál, szemben a fogadóval, ami előtt a tűz ég.
A tűz körül emberek, a reccsenő, pattogó fát igazítják. A kisgyermek arcán érzi a meleget, hátánál a tél hűvöse, itt jó.
A hóesés már elállt, de reggel óta sok esett. Amíg az erdőn voltunk, a falu felébredt, álmosan nyújtózott, felkelt, kinézett ablakain, aztán hamarosan mindenki a szabad levegőre igyekezett, amely hűvös és tiszta, messzire lát a lélek. Közel már az ünnep, akad ugyan még munka, de a legtöbb csak a tüzelő szállítása. Ideje most a játéknak, a szaladgálásnak, ácsorgásnak, minden egyéb bolond időtöltésnek van. A vizek már hetekkel ezelőtt befagytak, rájuk menni nem veszélyes, a jégen minden oly könnyen csúszik, csúszkálunk mi is, csúszik a faragott fa, kipirulnak az arcok.
A jég zöldje az égen, szikláink a hidegbe dermedve, kavics sem mozdulhat. Feldobja magát az égbe a madár, kört tesz, a távoli falvakra tekint, aztán visszaül az ágra.
Nemsokára minden elcsendesedik. Üres lesz a domboldal, az utcák, az összekarcolt jég a tavak felszínén. Átfagyott ruháinkat a tűz közelébe tesszük a házban, töltünk a borból és asztalhoz ülünk.
Igen, Tarkovszkij, és igen, a Solaris. Akkor már láttam az Andrej Rubljov-ot és tudtam, hogy egy géniusz akar velem beszélgetni. Ültem a kopott moziszékben, csodára várva, talán ha tizenkilenc voltam. Ezek a hetvenes évek, Szovjetunió, Rolling Stones, Zabriskie point, Eper és vér…
A csoda akkor történt meg, amikor megszólalt Bach. Korál előjáték, Ich ruf’ zu dir, Herr Jesu Christ. A kamera lassan, nagyon lassan pásztázta a képet, és hűvös levegő érintését éreztem arcomon.
Akkor és ott értettem meg, hogy a képek mi vagyunk. Ami belül van, az kívül, és fordítva.
(2014)