Megint ugyanazt mondom, már unalmas nekem is.
Azt mondom, hogy ostobák vagyunk. Van nekünk minden, hagyomány, kincsek, zenék, táncok, de nem kell.
Inkább kell a másé.
Nem értem.
Lehet, hogy kellene egy közvélemény-kutatást tartani, miért választják a fiatal értelmiségi-jelöltek (egyetemisták) a hip-hop-ot, electric boogie-t szívesen, míg a néptánc az utolsó helyeken.
Na, finomítsunk. A Pécsi Táncoló Egyetem 2010-es őszi kurzusaira alig jelentkeznek, akik magyar, horvát (szerb, balkáni) táncokat vagy mondjuk flamenco-t – vagyis eredeti néptáncokat – tanulnának. Ha néptánc, akkor kubai salsa vagy hastánc. De inkább a hip-hop. Ezeknél betelt a létszám.
Próbálom megérteni. Az egyetemista legtöbbször túlélni, megúszni akar (tisztelet a kivételnek). Néptánc? Avas, avítt, nem trendi, ráadásul nehéz. Aztán valahogy nincs annyi szexuális töltése, mint a kubai salsának vagy a hastáncnak. Aztán a ruhák… Egy vadító, piros miniruha, ahol kivillannak a formás combok… Ugyan már, hogyan versenyezhet ezzel valami otromba, sokcsipkés, mittudomén miből álló népviselet?
Nahát… Mégis meg lehet érteni. Minél kevesebb erőfeszítés. Minél több szexualitás. Minél dögösebb ruhák. Tényleg a fentiek maradnak.
Voltam egyszer egy görög kisvárosi diszkóban, ahol éjfélig a szokásos zenék mentek. Éjfél után viszont a dj benyomta a görög népi zenét és a táncolók kivétel nélkül – mint állat – elkezdték nyomni a görög néptáncot, annak különféle könnyebb-nehezebb változatait. Mindenki boldognak látszott, nem nacionalistának. Hajnalban kerültem akkor haza, csuromvizesre táncolt ruhában, mert azokhoz a táncokhoz erőfeszítés is kell. Nem voltak dögös ruhák, de nem kellett népi cuccot sem ölteni. És a szex? Az a tánchelyiségen kívül, a tengerparton…
Persze erre mondhatják, hogy a görögök csődbe is mentek… Hát tudjátok, inkább az a napfényes csőd, mint ülni gazdagon a hóviharban, északon…
Utóirat #1
Kolumbusz korának indiánjai aranykincset adtak a színes üveggyöngyért, mert olyan nekik nem volt, és csodálatosnak tűnt. A trükk azóta is működik.
Utóirat #2
Amikor Gabriel Garcia Marquez Száz év magány c. könyvében Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jut, hogy egy nyári napon az apja elvitte jégnézőbe. Áll a gyerek a kinyitott láda előtt, ahol valami csodálatos, sohasem látott kincs tündököl. Na, mi ez, fiam? – jön a kérdés. Ez a világ legnagyobb gyémántja – így áhítatosan a gyerek. Ugyan már, fiam. Ez a jég…
Nehogy már (nemá) gyermekek legyünk újra. A látszat-kincs holnapra elolvad, s mi izgatottan várhatjuk, hogy mit találnak ki nekünk újra a hódítók avagy vándorcigányok…
(2010)