Színjáték. Színjáték!
Ó, emberek, mi lehet nemesebb, mint holt költők holt szavaiba újra életet lehelni? Akár füsttel és mágiával, a szavak és a tánc varázslatával, ahogy a darab végén!
Elveszítettük a háborúkat. Mi ne tudnánk, mi az a kötésen átszivárgó vér? Mi ne tudnánk, mi az a gyászos ének, a menekülés, a magunkra kapkodott, szedett-vedett ruhákban, a szavak és életek télsivatagában?
A bolondozás, komédia a végére tragédiába fordul. Ha a darab elején könnyünk a nevetéstől csordul, a végére száraz lesz szemünk és elkomolyodunk, mert a játék halálos lett, mert a játék vérre ment, ahogy azt a szárítókötélre terített ruhadarab az arcunkba tolja.
A szöveg mögött ott a valódi szenvedés, a valódi, tűnt szerelem után. Ott van a költészet, színészet minden akkori és mai hányattatása. A sötét Zala avagy Somogy mögött ott van egy elsötétülő ország.
Eltelt kétszáz év és a darab szereplői mintha most jöttek volna be az utcáról: annyira nem változott semmi! A pénz, a pénz, a pénz, az ügyeskedés, színlelés, helyezkedés, csalás, törekedés magyar módra, magyar észjárással… A hajsza a boldogság után elhomályosítja még az üzleti józanság szemét is. Üres zsebű széltolók próbálják jövőjüket alapozni. A szót a cselekményhez, a cselekményt a szóhoz illesztik. Nevetünk rajtuk, nevetünk magunkon.
Mit tehetünk? Mindennek kell lennünk: mi vagyunk a doctor, a borbély, az alchimista, a kéznéző, a zsibvásáros, a drótvonó, a poéta, a kosárkötő. Egy személyben, a tűnt szerelem után.
Csak így következhet be a csoda, a feltámadás. A holtak újra járnak, a vak újra lát, aki elveszett messze földön, hazatalál. És ehhez csak egy poéta kellett. És ehhez csak néhány lelkesült, hivatott fiatal kell, kollokviumok és szigorlatok között, akik egy holt költő holt szavaiba életet lehelnek, és énekelve-táncolva, mutatványosból hétköznapi messiássá válva kiáltják felénk a hitet. Kelj fel és járj!
És a holtak újra járnak.
És a Lillák visszatérnek.
(Janus Egyetemi Színház: Karnyóné. 2024.01.28.)