A nap, amikor a sirályok jöttek.
A másik, amikor a fecskék.
A sirályok köröztek a kicsi kikötő fölött, aztán a háztetők csúcsaira ültek.
A fecskék rajokban szálltak a házak között.
Szemben velünk a sziget sziklái reggel fehérek, délután párásan-szürkék. Este elsötétülnek, színük a sötétkék és a sötétszürke határán lesz.
A tenger színeinek, felületének változásai jóval számosabbak, szinte leírhatatlanok. Így hát bele sem kezdek, ezek a délutánok, esték itt a teraszon nem szeretik a regény terjedelmét.
Reggel úszni egyet a tengerben. Errefelé a tengerbe több helyen karsztforrások édes vize ömlik, néha úgy tűnik, a part menti sziklák alól tör ki egy-egy hűvös áramlat.
Aztán szárítkozni a napon. A Nap ereje fokozatosan növekszik, az élvezetestől a gyilkosan erősig, ami a szieszta idejére esik. A szieszta nem teljes elvonulás a világtól, de megritkulnak az emberek a parton, a forró utcákban. Nálunk a háziak beszélgetnek, kávéznak a szőlőlugas alatt. Eltelik az idő.
A kikötőben (említettem, hogy kicsi) néhány kisebb hajó, különféle méretben. Csak néhány ember kalandjaira valók vagy halászni. Van egy öreg halászember, aki mindig int a csónakjából, amikor erre visz az útja a vízen. A partiak visszaintenek. Amikor eljön az este, a hajók bal oldalán piros, jobb oldalán zöld lámpa gyullad fel. Piros és zöld csillagok úsznak és tükröződnek a vízen.
A Nap a kikötő mögött megy le, közel a tengerszinthez; a távoli félsziget csak kissé emeli meg a látóhatárt. Ilyenkor a hajótestek elsötétülnek, a káprázatosan színes naplementében szinte távol-keleti hangulatban himbálóznak, mint megannyi dzsunka. Aztán jóval később, amikor a kétféle sötét összeér, álombeli fehér folttá válnak a semmi vizén.
Az itteniek számon tartják egymást, hol egyik, hol másik jön-megy látogatóba. Senki sem siet (a forróságban nem is lehetne), mindenre jut idő. A szomszéd halat tisztított reggel a parton, néhány fölösleges haldarab a vízbe hull, sirálycsapat gyülekezik lassan köré. Késő délelőtt vendégek jöttek, láthatóan családtagok. Két asztalt összetoltak, valahonnan padok kerültek, a fehér terítőn tizenegynéhány teríték. Míg minden elkészül, egy jó kis fürdés a tengerben: mennyire jó a víz? Kimért étkezések, egy-egy üveg ital, hosszú beszélgetések. Aztán lassú szedelőzködés, két idős ember marad, a többiek visszamennek az órányira fekvő nagyvárosba. Házigazdánk hatéves kislánya gyakran tekintget egy nyolcéves-forma fiúra a vendégek közül, aztán búcsúzáskor csokit visz neki ajándékba: szemünk előtt szövődött egy titkos gyerek-szerelem.
Ma reggel egy szőke kis angyal érkezik a kavicsos úton. Félénk, de csak beóvakodik az udvarba a kedves hívó szóra. Nem idevalósi, nem érti a nyelvet, de egy perc múlva már labdázik a két kislány, aztán a délelőtt is együtt telik a vízben, azzal a rengeteg apró, egyszerű, érdekes játékkal, amit csak a gyerekek ki tudnak találni. A partról minden felnőtt őket nézi, a figyelem nem a kíváncsiságé, hanem hogy ne legyen semmi baj, a tenger itt azonnal több méter mélyre mélyül. S hogy az idill mégse legyen idill, órák múlva megjelenik a kis angyal édesanyja, konstatálja, hogy négyéves gyermeke még él és jó helyen van, aztán ahogy jött, eltűnik. Este egy italpultnál támaszkodva látjuk majd beszélgetve, s szőke kis angyal gyermeke közepes méretű verést kap, mikor jelezni akarja, hogy ő is a világon van.
A napok csendes egyformaságban telnek itt nyáridőn, de senki sem bánja. Aki ideérkezik, ha tekintettel van a környezetre, hamar lelassul. Azt az egy-két hangoskodót, aki a nagyváros zűrzavarát hozza magával, az itteniek megmosolyogják, fejüket csóválva.
Este tíz órakor – nem tévedés, tíz órakor – itt már minden sötét és csendes. Helybeli és átutazó ilyenkor már otthon van, nincs diszkó, nincs vendéglő hangos zenével. Van egy kis konoba (kocsma) a parton, ez az egyedüli szórakozás. A teraszról látom, hogy a kevés fénnyel világító villanykörte fénykörébe néha belép valaki, árnyék mozdul, aztán újra csend és mozdulatlanság.
Nekünk marad a sötét, halkan hullámzó víztömeg.
(2011)