„A Sevdalinka az, amikor apa énekel és sír.”
Egy olyan esten vagyunk, ahol dalok hangzanak el egykori boszniai kávéházakból. Vagyunk úgy negyvenen, nézők-hallgatók, ülve, álldogálva, a pulthoz támaszkodva, pohárral a kezünkben. Velünk szemben két férfi és egy nő, a szertartás, a múltidézés szertartásának celebrálói.
Megszólal a harmonika. A hangok érzelmesek, szomorúak, aztán néha erőre kapnak, felgyorsulnak és szenvedélyes ritmusok indulnak felénk, majd újra a melankólia, a dolgok tudomásul-vétele.
És akkor ez a gyönyörű nő, feketében, derékig lehulló hajjal, mint egy „femme fatale”, mint egy elhagyott szerető, mint egy minket borral kínáló sötét angyal, énekelni kezd. Ez a hang szinte nem evilági. Megállnak a poharak, megszűnnek a mozdulatok, lélegzetet is alig merünk venni, ahogy ezek a hangok elérnek hozzánk, és nem állnak meg fülünknél, agyunknál, hanem tovább jönnek, a szívig, a lélekig, felbolygatják a múltat, régi szerelmeket és csalódásokat, furcsa szorítás a torkunkban, felemelkedünk és mélybe zuhanunk, bánat és öröm, gyönyör és keserűség mind elborít minket. Valami történik, ami általában nem szokott megtörténni, csak kivételes, Isten-adta, áldott pillanatokban. Kinyílott egy szarajevói kávéház, vagy egy mosztári aranyárus boltjának ajtaja, és onnan zene és ének szűrődött kifelé, történetek áradnak, percnyi létünk igaz történetei, és mi itt-létünkkel tanúskodunk, hogy ez igaz, hogy a múlt itt van, évszázadok és életek százai sűrűsödnek most ezekbe a percekbe, kezünk önkéntelenül dobolja a ritmust, belekerülünk ebbe a varázslatos világba, kezünk a törökös kávé csészéjét tartja, ruhánkra pillantunk és anterija van rajtunk, fejünkön fez vagy sokat takaró kendő, átlényegültünk, átléptünk egy másik életbe, amit mások éltek, de ugyazokkal az érzelmekkel, mint mi a Facebook és iPhone korában, elmerülünk ebben a boldogító, búgó, zsongító, erősödő-elhalkuló hangzuhatagban és nem akarunk innen szabadulni, nem, nem: itt maradunk örökké.
(BudaPesme, 2023.09.22.)