A Magyar Tánc Napja, így nagy betűkkel, mert rangos eseménye a Pécsi Napoknak. Mi versenyezhet vajon a városban élő kisebbségek sokszínűségével, néha egzotikus másságával, lendületével és lelkesedésével, ami a szigetlakók elszántságából is fakad? Van egy jelölt: a Nyírség Táncegyüttes. Magyarország évtizedek óta legjobb együttese volt vendégünk 2006. szeptember 25-én, este 7 órától a hajdani Park moziból átalakított hangversenyteremben.
Esőhelyszín. Sajnos a műsorfüzet nem említi, barátok, ismerősök adják tovább a hírt, hogy a Szabadtéri Színpad helyett itt, ebben a mindenféle kulturális eseményre alkalmatlannak látszó, rideg teremben lesz a műsor. Csupasz színpad, de nem a szándékolt puritánság okán. Ez van, mint ahogy két kicsi öltöző, fürdési lehetőség nélkül, úgynevezett járások nélkül a színpadhoz, ahonnan a két-számjegyű közönség elé kivonulnak a táncosok.
Kicsi, de lelkes közönség: méri föl konferálásában Demarcsek György, az együttes művészeti vezetője a helyzetet. 20 éve járt a Nyírség Pécsett, a távolság talán nemcsak kilométerben mérhető, de hivatkozni erre könnyű.
Lehetne akár botrány is, de minálunk (néptáncosok) ez nem szokás. Örülünk a vendégnek és az első néhány zenei ütem, az első lépések, az első hangulat után elfelejtjük, hogy az erősítéssel milyen sziszifuszi harcot folytatnak a színház hangmérnökei (ezen az estén a terem győzött, a túlzott visszhang, a gerjedés a műsor végére tetőzött). Elfelejtjük a méltatlan körülményeket, hiszen előttünk a színpadon egy együttes, mely szinte mindent elért, amit el lehet érni, mindenhol első díjat nyert, ahol díjakat lehet nyerni, a szakmai fesztiválok sorától a Ki-Mit-Tud?-szereplésekig mindig az első volt és ismeri a fél világ.
A műsor Kácsor István alkotásával, a Madocsai táncokkal indul: jó kis bemelegítés. A hitelesség egy pillanatra sem unalmas, ott vagyunk vasárnap délután azon a kis falusi utcán, belefeledkezünk a sok körformát használó koreográfia menetébe. Aztán stílusváltás: Orza Calin, erdélyi koreográfus őrkői férfitáncában (Kalapos) már nemcsak a virtuóz táncolás és ügyesség tűnik föl, hanem a fiúk kiváló színészi játéka is. Tíz fiúnak fekete kalapja van, a tizenegyediknek sajnos csak egy szürke. A neki jutott „másság”-tól az egyébként kistermetű legény mindenféle furfanggal igyekszik szabadulni: fekete kalapot szerez a többiektől s így beindul egy láncreakció (a táncos poénok tömegével), ahol mindenki a saját vérmérséklete szerint oldja meg a helyzetet, egy pillanatra sem kiesve a feszes ritmusú „rományos” figuráiból.
Fiúk után lányok: a Szakácsasszonyok tánca (Ignácz Gabriella és Kácsor István koreográfiája). Fölrémlik bennem a számtalan lakodalomban látott kép, ahogy a vendégek jól tartásáért leginkább felelős asszonyok a konyhán dolgoznak, jókedvben sohasem elfáradva, hangoskodva, összetartóan és vaskosan viccelődve az odatévedő férfiemberrel. Hát igen: ha ez a sok asszony egyszer kiszabadul a lakodalom táncterére, fakanállal, lábossal, fedővel csörömpölve, féktelenül ujjogtatva, akkor van olyan haddelhadd, mint amit a Nyírség lányai most itt a színpadon bemutatnak.
Örömmel fedezi föl az együttest régebbről ismerő közönség, hogy jelentős változások után van a gárda: az unisono szerkezetű koreográfiáknak nyomát sem látni, az egyformaság csak akkor villan meg és akkor óriási erővel és pontossággal, amikor valaminek igazán hangsúlyt kell adni: egy-egy látványos fiú figurának, de ezt is csak a tánc közben, a párban való táncolás mellékszálaként. Megjelentek viszont a népszokásokat vagy csak életképeket nagy hitelességgel bemutató művek: ilyen a „Dörzsölő” című koreográfia is – Spisák Krisztina és Teremi László műve -, melyet a magyar néptáncos szakmában mérföldkőként emlegetnek. Bizony ismét falun vagyunk, estefelé, amikor a lányok kalákában, mezítláb dörzsölik a kendert, és hogy jobban menjen a munka, jobban fogyjon az idő, persze, hogy dalolásba kezdenek. Filmszerű jelenetek peregnek: megjelennek a legények, a tréfálkozás, csípős szóváltás nem maradhat el, a legények citerást kerítenek és erre már a lányok sem maradnak meg a munkánál. Annak aznapra vége, s a lányok szemünk előtt húzzák föl zoknijukat, cipőjüket, a táncba indulva. A színpadi öltözést nagyon el lehet rontani: itt nem ez történik, hanem minden a lehető legtermészetesebb, szemünket, gondolatainkat, érzéseinket vezetik az események, és mi hagyjuk, hogy belemerüljünk ebbe a letűnt világba, ahol naiv hittel és fiatal hévvel fejlődik a tánc a végkifejlet felé. Mert egyszer ennek az estének is vége szakad, bár a táncosok kétszer is visszaparancsolják a zenekart: a szekérnek is van saroglyája! Mégis, a Rákóczi-induló dallamára mindenki hazaindul, üres lesz a tér.
Ismét meglepetés vár ránk a következő koreográfiával – Ignácz G.-Kácsor I.: Köszönöm, hogy imádott c. alkotásával. A harmincas években vagyunk, valami városban, a zenekar bánatos Karádi-dallamokat húz, a párok pedig táncolják a „modernet”. Amíg, amíg. Mert egyszer csak kibújik a városra szakadt cselédekből a parasztgyerek: elég volt ebből a tinglitangliból! Csárdást! Bizony: amilyen könnyen vált a zenekar a régi hangra, ugyanúgy találnak a „falusi” lépések a lábakra. És mindez csak a keret! Mert közben igazi udvarlás is zajlik, játék, közeledés, elutasítás: egy párnak csak háttér a forgatag, ők csak egymást látják, egymásról gondolkoznak. Mégsincs semmiféle hepiend és közhely, mert a tánc után a lány mégsem választja a fiút.
Külön kiemelendő az együttes vezetőjének konferálása. Jóízűen, összeszedetten, leginkább a falusi legények köszöntőihez hasonló stílusban előadott szövegéből minden lényeges információt megtudhattunk. Ritka ajándék a szép és stílusos táncoláson túl.
A műsor utolsó táncában Kolozsvár mellé látogatunk (Demarcsek György: Györgyfalvi táncok). Nyakas, kemény magyarok a kalotaszegiek (Györgyfalvát még oda kell sorolni), de a györgyfalviak különösen. Itt még a szabómester lánya is legényest táncol, ha már nem fiúnak született az istenadta… Mind a legényes, mind a csárdás a magyar nép legkidolgozottabb, legérettebb, legszebb táncai közül való. El kell menni Kalotaszegre, legalább a szelíd dombos vidéket látni, az emberekkel beszélni, leülni egy pohárra egy asztalhoz. Vagy legalább Kós Károlytól elolvasni a Varjú nemzetséget. Vagy megnézni a Nyírség együttes műsorát, annak is legutolsó számát, amiben ez mind benne van.
Köszönjünk el az együttes vezetőjének szavaival:
Szépen megköszönjük ezen tisztességet,
Nyerjenek általa áldást, békességet.
Jó estét kívánok, ajánlom magamat,
Ne vegyék rossz néven szolgálatomat.
(2006)