Talán nem is lenne szabad kijönni, meghajolni és megköszönni a tapsot. Nem lett volna szabad tapsolni sem. Nakonxipánt láttuk, az őrületet és bódulatot, önmagunkat kívül-belül, a világot, zűrzavarával, hihetetlenül erős vágyakkal a jóra, a szeretetre, az elfogadásra. Nem kellett volna csuklyásan ülve felnézni: a titok maradjon titok. Nem lehet mindenről. Amiről nem lehet…, arról hallgatni kell.
Nehéz? Nehéz. Nem kell mindent elsőre megérteni. Rembrandt önarcképe Saskiá-val csak egy mulatozó ifjú. Öregkori képe csak egy öregember arca, elsőre. Elsőre. Igen, kell lenni egy kicsit fiatalnak, aztán idősebbnek, és még később meghallani, hogyan közelednek azok a léptek. És a két kép egyszerre megnyílik, a portrékból, arcokból történet lesz, eleven, küzdelmes, kínokkal-is-teli élet, meg tudás, ami nem hatalom, hanem szomorúság.
Nem értettem mindent, de talán nem is a megértésért mentem színházba. Zaklatott napok után, fáradtan, megcsendesedve, de tisztán és várakozva ültem be a nézőtérre, ahogy az ide-oda taszigált vasgolyó nyugszik meg egy időre.
Félelmetesen jó a kezdés. Milyen madár, milyen öldöklő angyal szárnyainak suhogása a sötétben! Milyen moraj, a lélek alsó tengerfelszínéről feltörő, milyen világrajövetel a sötét és semmi méhéből! Ha tündérmese, nyáréji álom, varázslat, mágia, verítékes csönd, szakadékba visszatáncoltatott, megvadult ló, akkor legyen!
Aztán magamba roskadva ülök a végén, mázsásnak érzem magam, akár a Csuklyás, aki órák alatt emeli föl a fejét. Nem értem, hogy miért tapsolnak és hová mennek az emberek a nézőtérről. Különös kábulatban megyek ki, percekig ülök az autóban, arcom a kezemben és nem gondolok semmire. Miféle katarzis? Köze nincs hozzá. Csak szikrák, cserepek, szilánkok. Csak fény-villanások egy kötél-éjszakában. Csak nekifutások, megtorpanások, igyekezetek, gesztusok, makogások és motyogások, ritmusok őrjítő monotóniával, ismétlések, mozgásba-mozdulatba fagyott képsorok újra lejátszva egy háló-világban. Mit akartok? Látom, hogy akartok valamit, iszonyúan akarjátok, arcotok, a szomorú bohóc arca rizsporosan, fejeteken az ápoltak fehér sapkája, mezítláb, védtelenül, néha már a mindent testet elfedő ruhát is elvesztve néztek vissza ránk. Mi lesz veletek-velünk? A kongák tompa dobogása. Az ének születése az artikulálatlan morajból, a kiejtett szó születése a mormogásból, az alakok, a forma-emberek, az arcok születése a fehér háttér reliefjéből, a csodálatos és védtelen és kiszolgáltatott álom-domborműből.
Talán kevesebb videó. Persze kell a pihenő, ilyen intenzitással nem lehet végig lobogni. Kell a sarokba kuporodni, vonszolódni állat-létbe, állat-csapat melegébe lemerülni, mert hideg van. Kölyök-állat módjára összebújni, vakon tapogatózni, mert nincs meg az a Látás. Talán az a tükör is vak. Talán csak a lehetősége az önismeretnek. Hiába fürösztöd… Csak másban moshatod meg arcodat.
Iszonyú ez az összezártság. Mégis mindenki, mintha burokban, igen, megszületve is születés előtt. Csak néha találkozás. Ha találkozás, akkor szerelem, lehajlás, érintkezés, követelő akarat, ajándék, tombolás, megnyugvás. Néha külön világok, néha vak kutyakölykök a kosárban, amit a folyóhoz visznek.
Idézőjelek, aztán megint, aztán minden eddigi is idézőjelbe téve. Aztán minden felülről, kötél-magasságból. Aztán minden alulról, a porból, a sárból, és kezünk, de még inkább meztelen lábunk könyörög, vágyakozik, simogatni, érinteni, érintkezni vágyik. Hátunkon fekszünk, mint tehetetlen, kapálódzó bogarak. Ki állít majd újra talpra? Buddha? Názáreti? Ópium-Teremtő? A felső világba költözött lélek tündérei, királyfiai, koboldjai? Ki vált meg minket?
Szemek. Csodálatosan beszélő szemek. Nem értem a szavakat, elnyomja a lárma, elnyomja a szemek üzenetét az élő hang, minden iszonyú fontos, minden kiejtett szó súlyosan csapódik a földhöz, mint a testek, mint a tenyerek, a vörösre dagadt női kezek a fekete falhoz.
Mint egy gázkamrában. Óvóhelyen. Őrültek háza vendégszobájában, éjjel, álom nélkül. Marat/Sade/Gulácsy.
És ellenpontok! Gyöngyöző kacagás, tréfa és játszi könnyedség a mozgó asztaloknál, az égi kávéház teraszán, az ópium-léggömb által magasra emelve! Annyira feszíti a húrt ez a vidámság! Tudom, hogy visszacsapódva óriási lesz majd a seb, a vörös lámpafényben vérré válik a tenger, ahol Nakonxipán Atlantisza elsüllyed.
Mert eljön a vég. Hiába voltunk bátrak a kalandra, vállalva sétánkat a szecessziós földi létben, néma harangok zúgásától kísérve. Megtörténik a kegyetlenség. Önmagad börtönévé váltál és nincs többé tiszta és üdvözítő énekhang, imádni való térd, nincsenek társunk ékkövei, ha ránk emeli tekintetét. Az idő kizökkent, a film, mint egy rossz lemezjátszó ismétli az utolsó jelenetet, de hiába. Nincs menekülés, majd csak a kivilágított sötétbe, a sehova vezető folyosóra, ahová már mezítelenül, maszk nélkül, fáradtan, bizonytalanul, de engedelmeskedve.
Egy szomorú-komoly, tiszta arc, koronázva a mindenség fátyol-kendőjével. Egy boldog halál? Elveszi a tükröt, a keresztet, ami nélkül minden értelmetlenné lesz, és kínban vonaglunk, falaknak szorulva, préselődve a hiány kegyetlenségétől, a semmi iszonyú taszításától. Nakonxipán elbukott, tűzben és vérben. Elsüllyednek álmai, tündérei, kávéházai, a bájos mennyezeti asztalokkal és társalkodó nimfákkal. Egyedül maradtunk az ítélőszék előtt. Ki ül azon a trónuson? Mi vár ránk?
Ismét beleolvadunk a falba. Mozivászon leszünk vagy siratófal, de már fagyottan, tehetetlenségre kárhoztatva. Csak a zene él. Szívdobbanásai jelzik, hogy élünk mi is, valamennyire. Még tanúk lehetünk, tanúi a könyörületnek. Mert újra megérinthetjük egymást. Mert görcsbe rándult tagjaink elernyedhetnek. Mert torz grimasz helyett kisimulhat arcunk. Mert arcunkat lehajthatjuk kezének párnájára. Végre megérkeztünk. Jó lesz aludni. Melegben, biztonságban, csendben. Ne menj még el, mama. Szeretlek.
(A Janus Egyetemi Színpad két előadása, 1999.04.27. és 05.05.)