Magas a tavankuti (Tavankut, Szerbia) templom tornya és hatalmas maga a templom is. Messzire elhallatszik a harangszó, amire szükség is van, hiszen a tanyavilág, amelynek centrumában a százéves templom áll, hatalmas kiterjedésű, hosszában túllépi talán a 15 kilométert is. A Zombor-Szabadka országútról befordulva, végeláthatatlan földek – búza, kukorica – között halad a keskeny országút a bunyevácok ősi fészke felé. Azért nem főváros, mert város legalább három is akad, ami egykor nagy számban lakói között tudhatta a büszke bunyevácokat. Az említetteken kívül ilyen volt Baja és a három város által kirajzolt háromszögben falvak, tanyák sokaságában lakott-lakik ez a sok vihart megélt nép. Igaz, Európa ezen szegletében (Vajdaság, Bácska) vajon melyik nép nem viharvert?
Kik ezek a bunyevácok? Szívbéli bunyevác jó barátom mesélte, hogy egyszer származását említve nagy derültséget keltett; a bunyevácról azt hitték, olyan, mint a „bergengóc”, csak a mesében létezik… Nos, a bunyevácok a történeti adatok szerint a horvátok egy népcsoportja, akik Hercegovinából a török elől menekülve először Dalmáciába költöztek, majd egy részük onnan is tovább, Zengg (Senj) környékére, egészen Lič-ig jutott. Ezeken a vidékeken a kutatások szerint (családnevek!) ma is élnek a leszármazottak, de nagyrészt beolvadtak az ottani horvátságba. A 17. század vége felé viszont egy nagyobb csoport, ferences rendi barátok vezetésével, Bosznián keresztül, hosszú vándorlás után a Bácskában telepedett le. Mindaz, amire ma igazán büszkék a bunyevácok – a termékeny földeken virágzó tanyasi gazdaságok, a drága selymekből varrott, nemes tartást kívánó női ruhák, a férfiak virtuóz, improvizációkban gazdag táncai, a nevezetes aratási ünnepségek – hogy csak néhányat említsek – már itt, a Bácskában lett jellemző rájuk.
Tánctanfolyamon vagyunk Tavankuton, ami persze nemcsak lépések tanulását jelenti. A táncokat lehetetlen jól táncolni a hagyomány ismerete és a hagyományt folyamatosan alkotó, megélő emberek nélkül. Ezért a délelőtti tánctanulást délután előadások sora követi: énektanulás, kézműves foglalkozás (erről később bővebben), az egykori és a mai népviselet részletes bemutatása, előadások a bunyevácok történetéről, magáról az egyesületről, amelynek vendégei vagyunk. Tegnapelőtt táncfilmek sorát láttuk az egyesület által felújított parasztházban, ami egyfajta kulturális központ: kiállítóhely, közösségi tér és az emeleten a vendégszobákban szálláshely is. A filmvetítést egykori táncosok követték nagy figyelemmel és kommentárokkal; ezen a helyen az emberek ritkán láthatnak ilyesmit, a tánc és az egész hagyomány még a közelmúltban is annyira a mindennapi élet része volt, hogy nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget: táncoltak, ahogy a földeket megművelték, ahogy az állatokkal foglalkoztak, ahogy házat építettek, ahogy megteremtették az életet, amelyben élni kell.
A vetítés után közös tánc következik a helybeliekkel; ilyenkor jönnek a meglepetések és nagy felismerések, hogy a tanultak mit is jelentenek valójában: milyen a helyes tartás, lépés, lendület, és kiderülnek a változatok, hiszen a néptánc éppen a változataiban virágzik igazán és ettől lesz páratlan, megőrzésre érdemes kincs. Kint táncolunk az udvaron, ahogy régen, földön-fűben, néha porban, fölöttünk a hatalmas bácskai égbolt.
Bármerre is indul az ember Tavankuton, előbb-utóbb találkozni fog valahol azokkal a képekkel, amelyeket szalmából alkotnak meg nagy kézügyességgel. A naiv művészet hallatlanul kifinomult, egyedülálló ágáról van szó, amely a kalászos búzaszál minden részét felhasználva alkotja meg életképeit, jeleneteit, tájképeit és ékszereit. Igen, ékszereit: szalmából gyönyörű díszek készülnek, amelyeket aztán akár az aratási ünnepségeken láthatunk viszont, a fiúk mellényén, a szívük fölött vagy a lányok fejfedőit díszítve.
Horvátországban alig akad együttes, amely nem tart műsorán bunyevác táncot, egyrészt a tánc szépsége miatt, másrészt a közösség legalább jelképes vállalása miatt. A bunyevácok ma – akár az ottani magyarok – kisebbségben élnek Szerbiában és a politika előszeretettel foglalkozik velük minden módon, ami lehet, hogy a politikának jó, de az embereknek, akik itt élnek és küzdenek a napi megmaradásért, biztos hogy nem. Az itteniek küzdelme hasonló a miénkhez, a kulcsszavak: elöregedés, a vidék változó arca, munkalehetőségek, a tradíció továbbélésének módjai, lehetőségei. Az egykor nagy bizakodással emelt házakban sok a magányos, idős ember, a boltba több kilométert kell gyalogolni avagy biciklizni a földutakon. Viszont az iskolában, ahol a tánclépéseket tanuljuk, láthatóan sok gyerek lehet (most szünidő van), ahogy a bunyevácoknál mindig is sok volt. Élőnek, izgalmasnak látszanak a tantermek, egy üvegfal mögött népviseletben álló embereket formázó bábuk, a falakon szalma-képek sora, egy kicsi gémeskút, régi tárgyak, a zöld udvar az ott lakó teknőssel, sportpálya, kopott padokkal… Állok a zeneteremben, háttal a zongorának, s a falon gyermekrajzok és fogalmazások: a legjobb barátom…
Tavankut élni akar és barátsággal fogad mindenkit, aki tiszta szívvel és tiszta szándékokkal közelít felé. A bőséges és egyszerű, de finom ételeket felvonultató étkezéseknél a szakácsné magyar szavakkal is kínálja az ételt, tudva, hogy közöttünk vannak már csak magyarul beszélők is… A jó, törökös kávét is mindig megkaphatják az arra vágyók… A búcsúest szíveket melengető hangulata csak ráadás a kellemes, helybeli borral és a néha melankolikus énekekkel…
Magas a tavankuti templom tornya és messzire elhallatszik a harangszó. Kár, hogy – a résztvevők számából ítélve – egyelőre kevesen hallották meg mindazok, akiknek pedig ez szívbéli kötelességük lenne. Van egy mondás, mely szerint az élet túl rövid ahhoz, hogy
rossz bort igyunk, csak a jót szabad. Igen, az élet túl rövid ahhoz, hogy mindazok, akik a távolból büszkék a bunyevácokra, ne menjenek el Tavankutra, ne érezzék mindazt, ami a helyből árad, ne simogassák meg tekintetükkel a szalma-képeket, ne álljanak a sodró erejű körbe, a táncba. Megfogni egymás kezét és mély tűzű tekintetekbe pillantani a hatalmas bácskai égbolt alatt.
(2012)