Lefelé az utcán, ami a tengerhez visz. Napfényes az idő, az utca kövéről visszaverődve szinte vakít a fény. Még pár lépés. Igen, az a bolt jobbra, a halcsarnok a jellegzetes szagokkal balra. Már napok óta ezt az utat járom. Végül kiérek a térre, a tengerparti sétányra, ahogy a helyiek nevezik, ez a riva. Nem voltam, s nem vagyok egyedül, állandó a járókelők áramlása, bár nincs tömeg. A fény még nagyobb lett, beborít teljesen; a tenger, a kikötő, a hajók mind előttem.
Az érzés, ami eltölt, a határtalan öröm. Magyarázni nem tudom, valami zsibongó ujjongás a lélekben. Véget ért a szárazföld, kezdődik a végtelen, de még itt vagy, a biztonságban, csak gondolsz a távolságra, csak egy homályos vágy, hogy egyszer majd itt hajóra szállsz, és eltávozol.
A régi utca és a tér sarkán kezdődnek a kávézók, ezek nélkül nincs riva, itt üldögél, beszélget, szemlélődik a fél város. Ez afféle korzó is: babakocsit toló anyák, teniszcipős fiatalok, egymást kergető gyerekek, kutyasétáltatók, lassan baktató öregek. Galambok, amik cipődhöz közel merészkednek, sirályok, amik leszállnak a tengert a sétánytól elválasztó mellvédre, s ha feltekintesz, a pálmafák, amelyek levele alig rezdül.
A szokásost rendelem. A kötelező capuccino és egy prošek, Dalmácia híres édes bora. Jöhet a szemlélődés a késő tavaszi napfényben. Jöhetnek a gondolatok, olyan egyszerű kérdésekkel, hogy miért is vagyunk a világon, ha nincs tenger a közelünkben. Most van, és az itt és most teljesen átveszi uralmát fölöttem; árad a derű, az életöröm; a valóság most számunkra megnyugtatóan rendezettnek tűnik. Ülök a boldog létezésben, egy tengerparti város sétányán.
Tegnap már tettem egy kört az óvárosban, ami itt kezdődik a riva mellett, sötét, középkori sikátorokkal, ahol karjaim kinyújtva megérinthetem a házfalakat, ahol teljesen váratlanul apró terekre érkezem, ahol csend van. Diokletianus római császár palotát építtetett itt, oszlopfők, egykori hatalmas ívek, kapuk, falak, mind-mind a nagyságot hivatottak megmutatni és szolgálni.
Újra a part mellett, ezúttal egy padon. Egy hajó éppen kifut a kikötőből.
Nemcsak a korzón, hanem bárhol a városban szokás a helyieknek, ismerősöknek egymást megállítani, hogylétük felől tudakozódni, egy-két dolgot megbeszélni, aztán menni tovább. Úgy tűnik, ez már évszázadok óta így van. A mediterrán ember örül a másiknak, örül a tengernek, örül az életnek. A kávézók szinte minden széke az utca felé fordítva áll; mindent és mindenkit látni kell, üldögélve akár órahosszat, a kiürült kávéscsészékkel, esetleg újsággal az asztalon.
Tudom, hogy holnap elhagyom ezt a várost. Egyre kisebb lesz majd a repülő ablakából, egy kis pont a térképen, egy dátum a naptárban, néhány fotó a telefonban. Azt is tudom, biztosan, erős meggyőződéssel, hogy egyszer visszatérek, és újra egymás szemébe nézünk, én és a kékesszürke víztömeg.
A tenger.
(2024)