Miért fontos Körte könyve? Miért nem magánügy, hogy hány keszeget fogott, hogy látott-e vízisiklót, hogy belelépett-e a libaszarba?
A válasz: mert a Szigetközi Körténetek mindannyiunkról szól, a gyermekkor végéről, a régi világról, és mindannyiunknak van gyermekkora és mindannyiunknak van olyan, hogy: egykor. Persze hiteles kordokumentum is, belső képek (sőt fényképek) sora, amelyek néha álomszerűek, ösztönösek, néha gyönyörűen megkomponáltak. Mint a jó fotográfiák, amelyeken mindig van valami, ami több mint puszta téma.
A régi világ jóval kiszámíthatóbb volt, mai szemmel szinte nem történt benne semmi érdekes. Aki viszont benne élt, annak egy földi tündérország volt, igazi népmesei hősökkel, állatokkal, növényekkel és fákkal, amelyek annyira valóságosak, hogy úgy tűnik, kézzel megérinthetjük őket, most, amikor a könyvet olvassuk.
Nem volt minden szívderítő abban a világban sem. Voltak szúnyogok, bolhák, kisebesedett hát, fájós mezítláb. Viszont ott volt mindenben a szeretet, az elfogadás, a túlélés, az otthon vágya és valósága. Ott volt, hogy fontos, hogy vagyunk, jó a világnak, a szomszédnak, nagyanyánknak, hogy mi most éppen élünk és segítünk a küzdelmekkel teli életet jobbá, könnyebbé tenni. A világ részei voltunk, nem voltunk lényegtelenek, mint amilyen a mai ember a nagyváros erőszakos forgatagában.
Ha a könyv két borítólapját szemügyre vesszük, látjuk, hogy Körte szelíd ember. Szelíd, de nem elveszett, gyámoltalan. Olyan, mint mindenki, aki emberrel, állattal, növénnyel, természettel harmóniában akar és tud élni.
A szelídekre marad a világ.
(Körtvélyesi László: Szigetközi körténetek, 2016)