Az oszmán hódítás nagy népmozgást eredményezett a kezdetben biztonságosabb Magyarország, majd a hódoltság idején a megmaradt királyi Magyarország felé. Ebben az északnyugatra, északra tartó, több hullámban lezajló beköltözésben és ideiglenes vagy tartós megtelepedésben a horvátok is nagy számban vettek részt. A 16. század elejétől részben spontán, részben pedig szervezett módon indultak első csoportjaik Magyarországra. A folyamat a keresztény visszafoglaló háborúkon is túlnyúlva, egészen a 18. század második feléig eltartott, csak ekkor csillapodott le. Ennek hatására kialakult egy többé-kevésbé összefüggő horvátok lakta terület, amely Nyugat-Magyarországtól a déli megyéken, Zalán, Somogyon és Baranyán át a Bácskáig húzódott, sőt, a Duna mellett messze északra hatolt. Ebben a félkaréj alakú sávban formálódtak ki végül a megtelepedést követő évszázadokban a saját egyedi jelleggel, karakterrel bíró népcsoportok, köztük a Dráva menti horvátok is. Az utóbbiak települései közé leggyakrabban Lakócsát, Tótújfalut, Szentborbást,
Drávakeresztúrt, valamint Felsőszentmártont, Potonyt, Drávasztárát és Révfalut sorolták. Az első négy település a „kaj” nyelvjárást beszélte, míg az utóbbi négy a „što” archaikus e-ző változatát.
(Kitanics Máté)