Jó kérdés.
Eszembe jutott néhány dolog.
Persze, a közönségnek. A közönség soraiban az ismerősöknek, rokonoknak. De ügyes ez a fiú/lány! – mondják; ja, kérem, a mi fiúnk/lányunk/rokonunk/ismerősünk.
Ha fesztivál/más város/külföld, akkor a zsűrinek is, az idegeneknek is, akik, lehet, addig nem is sejtették, hogy léteznek ilyen táncok, zenék, viseletek, emberek.
Ez mind világos. Nem hagytunk ki senkit?
De igen. A legfontosabbat.
Azoknak táncolunk, akik a táncokat ránk hagyták. Akik egykor táncolták, mint a sajátjukat.
Nem, nem bolondultam meg, tudom, hogy ők már nagyrészt meghaltak, eltávoztak, nincsenek itt. Akkor hogyhogy nekik?
Ez bizony varázslat, rokon a szellemidézéssel.
Úgy gondolom, ha táncolunk, akkor elődeink vagy azok, akiké a tánc valamikor volt, megjelennek. Valahol, nem a színpadon, nem a levegőben, nem a teremben, nem kívül. Inkább belül. Jönnek a zenét hallva, felismerve a tánc formáit, bólintva a tánc lépéseire, figuráira: igen, ezt én is tudtam/tudom, ez az enyém/miénk.
Ha jól táncolunk, megtörténik a varázslat.
Ha nem jól, nem történik meg. Akkor csak a betanított mozdulatok vannak, a megtanult dalszövegek, az előírt térformák.
Szerintem ezt már sokan érezték. Valahogy a zene lüktetése, a lépések ereje, az énekek szárnyalása előidézi a csodát. Átalakulunk. Már azok vagyunk (pillanatokra, esetleg percekre), akik valamikor, valahol ugyanebben a csodában éltek.
Ez a közönséget is magával tudja ragadni, ha olyan. Ebből ki is lehet zökkenni, amikor nem odaillő, mai gesztus, mozdulat történik meg. Oda a csoda. A közönség rájön, hogy közönség, mi pedig visszaesünk abba, hogy itt most valamit bemutatunk.
Furcsa leírni, de azok az egykori emberek valamilyen teljességben, harmóniában éltek. Igaz, nem volt laptopjuk. Igaz, nem tudták orvosukat, gyógyszerészüket megkérdezni. De náluk volt a kincs. Általában nem tudtak róla. De jó volt nekik abban a fényben.
Ezt a teljességet, harmóniát kéne megidézni. Ha erősen akarod, általában nem megy. Tudjuk, a virág és a kalapács esete.
A mai világ mindig azt mondja: én. A régi világ azt mondta: mi.
A táncban a „mi” érvényes. Van persze, hogy a figyelem az egyénre irányul. De akkor sincs egyedül.
Kinek is táncolunk tehát?
Magunknak, mindennek, ami jó bennünk.
A világnak, mindennek, ami volt és lesz. Ha van szeme látásra, ha van füle hallásra.
Az elődöknek, akik elmentek és mégis itt vannak.
Ezért nem zenére ugrálás.
Tánc.
(2006)