Csak végig kell menni azokon az utcákon. Hunyadi, Magaslati.
Hunyadi út. A város központjából a Pálosokig. Útközben a meredek Péter utca, jobbra. Remete Szent Pál és Péter. Péter, hol vagy?
Ez egy múltidéző séta.
Ez egy öregember sétája. Hiszen minden úgy kezdődhetne, hogy hatvan évvel ezelőtt…
Hatvan évvel ezelőtt évtizedekig jártam a Hunyadi úton. Iskolába és haza, a városba és haza, a hegyre. Kiszámolom: tizenkét év, szinte minden nap, az többezer alkalom. Oda és vissza, ugyanazon az oldalon, ugyanazon a járdán, ugyanazon sövény mellett.
Mi maradt a múltból? A fényképhalom alján mit találok?
A házak. Nem a modernek, hanem a régi polgárházak. A Napraforgós ház, a Nendvich-ék (Pécs polgármestere 1906 és 1936 között), aztán a villák, egy Bauhaus-ház, az Egerszegiék.
Mi az Egerszegiék után laktunk. 63-as szám, régi vaskerítés, ma már nyoma sincs. Két év híján száz éve építette a házat nagyapám, akivel csak fényképeken találkoztam. A világ legtermészetesebb dolga, hogy eltűnünk, eltűnnek az emberek, a tárgyak, a dolgok.
A régi ház előtt nem állnak már a hársfák. A hársfa dús lombú, virágzáskor méhzöngésbe burkolózik, a hársfatea jó a szipákolós, torokfájós betegségekre.
Nincs ott a fenyő, amit gyerekként megmásztam, nem is sejtve a veszélyt, amit a magasság jelenthet. Győzelem volt, siker, aztán gyantás kezemet sokáig sikálhattam a víz alatt.
Már csak az egyik diófa áll, a másik útban lehetett, mert valamilyen építmény áll a helyén. Ahogy nincs ott a diófa, ugyanúgy nincs ott már a sárgarigó éneke sem, amelyet meleg nyári estéken hallgattam a szobám (egykori kis cselédszoba) nyitott ablakánál. Aztán jött a Radio Luxemburg.
Az a széleslevelű növény, a Mária tenyere még ott van. Egy sötét kis sarkában az előkertnek; úgy látszik senki sem bánja, hogy ott van, és ő élni akar. Jöhetnek világháborúk, az utcán felfelé mehetnek az orosz tankok, otthon pisszegnek a felnőttek a gyerek előtt (nicht vor dem Kind), a szomszéd telektulajdonosok nevét nem szabad kimondani (Daláth, Maléter), te csak tanulj fiam, hiszen se anyád, se apád, ifjúkori lázadások, szerelmek mind elmúlnak, a házat eladják, már rá sem lehet ismerni, csak a 63-as szám a régi, és az a sötétzöld levelű kicsi növény ott az előkert sarkában.
Igen, anyámmal ott ülünk a ház déli oldalán, ahol mindig sütött a nap, jázminbokrok és a fal repedéseiből figyelő gyíkok előtt; anyám az ölében tart engem, akkor még csak húsz éves, én egy vekkerórát nézegetek, amit jóval később majd darabokra szedek, mert mi is az, amitől mozognak a mutatók? Összerakni már nem sikerült.
Aztán megint anyámmal megyünk a Mecsekre, megyünk a Tettyére, anyám nagyon szép és nagyon fiatal, már elvált asszony, környékezik a férfiak, akiknek bőrkabátja és dohányszaga van, és nótát rendelnek nekem a cigánytól a Tettye vendéglőben, de a cigánynak hiába dúdolom el a tévében látott „Hűsítő jégkockák” kísérődalát, az már elektromos orgonán szól, a cigány meg ott áll a hegedűvel, álla alatt a fehér kendővel.
Már nagyobb vagyok, matek tagozatra járok, amikor jár az az ember hozzánk, égő tekintettel, lelkesülten mutatja dolgozatát, amely a kör négyszögesítéséről szól, ő megtalálta az euklédeszi megoldást, ahogy Thomas Mann Varázshegyének szereplője, ő is megszállott, nézem a papírt, az őrület rendezett sorai, számai, betűi. A Varázshegyet csak később olvasom el.
Ne bántsd a güngömet, anyám szőtte, fonta – kiáltotta állítólag a kisgyerek, amikor elragadta a farkas az utcánk végéről, ahol már az erdő kezdődött. A környék öregei mind tudtak erről, és én félelemmel vegyes kíváncsisággal nézegettem a sovány fogoly farkasokat az állatkertben.
Úrnapján jött Bolond Ferkó, hangosan imádkozva és szent énekeket dalolva, ünneplő ruhában, a szocializmusban. Innen is tudtuk, hogy itt a szünidő, nemsokára megyünk a Hullámba, a felnőttek söröznek, mi málnát kapunk, anyám úszni tanít, én prüszkölve lebegek a víz felszínén, alattam védő, óvó keze. Édesanyám, hol van az a védelmező kéz?
Harangszó, a régi. Nem is lehet más, hiszen a harang is a régi. Dél van, karácsony másnapja.
Talán a harangokban bízhatunk.