BELVARSKA BALADA
Bože mili na svemu ti hvala
Kaki glas nam došo od Belvara
To se zgodi baš u dvanaest sati
Kad su došli sa vjenčanja svati
Puče Blaško dvanaesta revorva
Spade Eva mrtva na pol dvora
Avoj, Blaško luda glavo
Nisi sada učinio pravo
Što si mladu Evu sa’ranijo
Pa si ju ‘ladni grob metnio
Živila je samo šestnaest ljeta
Pa ju Blaško sklonio sa sveta
Što je bilo više biti neće
Da se Eva po Katolju šeće
Ivo Bogdan (1922), Udvar
Sakupio: Antuš Vizin
BELVARSKA BALADA (2)
Mili Bože, na svemu ti hvala
Kaki glas nam došo od Belvara!
Ivo Polić svatove skupio,
Kad se s Evom tako dogodilo.
Baš prid podne u pol dvanaest sati,
Kad su došli sa vinčanja svati,
Puče Blaško dvaput iz revola,
Pade Eva mrtva na pol dvora.
Plače babo: Mila kćeri moja,
Što će reći draga mama tvoja?
Došo popo da ju pričesćiva,
Al je Eva pola mrtva bila.
Kad je bilo oko pol tri sata,
Grli majka Evu oko vrata.
Eva moja, moj prilipi cvetu,
Nisi dugo živila na svitu!
Mila kćero, samo šestnaest lita,
Pa te Blaško sklonio sa svita!
Avoj, Blaško u koga si ciljo
Pa si Evu u čelo zgodio?!
Dođe doktor da divojku para,
Doktor para, sudac odgovara,
Pisar piše: Nikad Eva više!
Zabilježio Živko Mandić,
ispjevala Anka Kolar (Katolj)
IGRA KOLO POD SEBENOM GRADOM
Kolo vodi Sibinjanin Janko.
L’jepo majka uredila Janka
Pojas mu izvezla s’ žicom zlatnom
I na rojte dukate vezala.
Igra kolo, Janko kolo vodi,
A do njega mizimica Erža:
Oko vrata stotinu dukata,
U uvima menduše od zlata.
Igra Janko, kika mu se vije
Pa na Eržu potajno se smije.
Janko igra, noge mu prepliću,
A na pojasu dukati zvekeću.
Janko pjeva u to grlo glasno:
„Sviraj, svirče, u tu tanku žicu
Dat će Janko za nju stotinarku
Da razigram l’jepu djevojčicu.”
Igra kolo, puno djevojaka,
I med njima l’jepih je momaka –
Gledali jih sva dvorska gospoda.
Progovara care gospodare:
„Nije majka rodila junaka
Ko stoj’ majka Sibinjanin Janka.
Sibinjanin j’ roda erdeljskoga
Jer je Janka Srpkinja rodila.
Za junaka daleko se čuje;
Kolo vodi i kad podvikuje
I pogledom djevojke miluje;
Svirač svira sve mu gusle zveče,
Igra kolo sve se zemlja trese.
Kata Ražič-Palijan (1908), Veliki Kozar
Sakupio: Đuro Franković
SINOĆ JANKI B’JELO PISMO STIŽE
Sinoć Janki b’jelo pismo stiže
Od Žigmonda, cara ugarskoga.
Car je Janki u pismu pisao:
„Ako, Janko, vjeruješ u Boga
Kupi meni vojsku po c’jelom Erdelju
Poslat ću ti ‘rane i topove,
Britke sablje dobro okovane
I novaca, devet tovar blaga;
Idu Turci preko Golubovca.
Vitezovi u Boga vjerujte
I našu domovinu branite!”
Kad je Janko pismo pročitao
I careve molbe razumio,
Sebi Janko vojsku sakupio,
Sve junake erdeljske seljake.
Progovara Sibinjanin Janko:
„Braćo mila, seljaci-junaci,
Evo car nam oružje poslao
Britke sablje, dobro okovane
Da s’jecemo Turčine pogane!”
Junaci se podnapiše vina
I oni se zaklinjati stali:
„Do zadnje kapi krvi za cara
I Ugarsku ćemo se boriti;
Božja pomoć, Turke ćemo pobiti!”
Pod Beogradom krvava je trava
Od turskih posjećenih glava.
Svi junaci kući se vratiše
I svoje majke obradovaše,
A Turci sto su živi ostali
Ti su u Tursku natrag bježali.
Kad je Janko Turke nadvladao
Svim crkvama zvona zazvoniše
Da dušmanin nema vjere više.
Mađarska se gospoda skupiše
I Sibinjanin Janka darivaše –
Grada Hunjad Janku predaše.
I po gradu Janku novo ime dadu –
Hunjadi Janošem ga nazvaše.
Nek znadu Hrvati, Srbadija,
Ko je bio Janoš Hunjadija.
Kazivačica: Kata Ražič-Palijan, Minjorod
Zabilježio: Đuro Franković
CVITA NE PITAJU
Nadvoje se Sunce razdvojilo
pa zelenu goru obasjalo.
Pod Janjinom, planinom visokom
vrani konji sedlom osedlani,
sedlom zlatnim, uzdicom bisernom.
Crnu zemlju pod sobom kopaju
jer dalekom putu se nadaju.
Kreću svati po divojku mladu,
po lipotu, Gagulinu Janju.
Mirno Janja u krevetu spava,
o proscima još ništa ne znade.
K njoj ulazi potijano majka,
po čelu ju miluje i budi.
Ne budi ju rukom i maramom,
već ju budi paunovim perjem.
„Diž’ se, Janjo, moje čedo lipo,
evo svati prid našima dvorma.
Nosi somun i slatku rakiju,
nudi svate, dvori đuvegiju“.
Lipa Janja gorke suze lije:
„Bože dragi, bolje da me nije!“
K njoj dolazi zaovica Marta:
„Mila Janjo, suze s lica triši,
suknju veži, oplećak odivaj,
kite meći, prid svate izađi.
Mi smo, Janjo, ko cvit na ledinki
kojeg bere ko prvi naiđe.
Cvita beru, cvita ne pitaju.“
Janja Jakšić Čelinac (1899), Mohač
Sakupio: Živko Mandić
DVI SESTRICE
Šugavice, vodo, priduboka,
volim tebe ko dva svoja oka,
al ne budi lakoma baš tako,
ti ubijaš skoro lito svako!
U tebi se kupale dvi dive,
dvi divojke, dvi sestrice lipe.
Jucka, starja, svituje sestricu:
Ne daleko, talasi visoki!
Jucka isplivala, Kata nestala,
Šugavica nju je udavila.
Iz dubine Kata Jucki viče:
„Nemoj reći našoj majki staroj
da sam se ja, sestro, udavila,
več ti reci našoj staroj majki
da sam se ja sritno udomila
u zelenom drezgavom varošu,
novi čamac moj je đuvegija,
šaran diver, štuka diveruša.“
Đula Đuraković Petrešević (1910), Baja
Sakupio: Živko Mandić
IGNJO I KAJA
Svate kupi iz Semelja Ignjo,
svate kupi, ide po djevojku,
Pogančanku Kajicu, ljepojku.
U podne jim sastavili ruke,
u pol noći snašle su i’ muke.
Njemu stiže turska četa mala
i pismo mu carevo predala.
U njem piše sitno natanane
da se Ignjo krene čim osvane,
da on ide u carevu vojsku.
Sklapa ruke đuvegija Ignjo,
redom molji svakoga junaka:
„Braćo moja, Pečuvlije Turci,
u podne sam pred oltarom bio,
moju Kaju nisam ni ljubio!
Dajte meni tri-četiri dana,
evo mene do vašeg megdana.“
Ali Turci ne bi bili Turci
da popušću u njegovoj muci:
„Ako oćeš živu glavu imat,
ti ’š se taki u vojnicu spremat!“
„Ej, Kajice, moja neljubita,
žalost nam je sada dosudita
jel katana carev moram biti,
u suzama tebe ostaviti!“
*Onda on njoj do jedan prutić
pa kaže: Zabodi ga u bašću
pa ako donese rumen-ploda,
a mene još nema iz rata,
onda znaj da nisam više živ,
da sam poginio, neka me
onda više čekat, već se udaj.
Kad su stigli do careva dvora,
car slugama vikne sa pendžera:
„Dost je bilo Ignjine parade,
u tavnici umrti imade!“
Nije Ignjo u katane došo,
već, siromak, vrlo zlo je prošo.
Po Poganu bubnjar navješćiva:
„Ignju mladog zemlja već pokriva.
Zadobio sedam teški rana,
poginio za slavnog sultana.“
Sve je oče Kaja isplakala
i suzama prutić zaljivala.
Ka’ je prošlo dvi nedilje dana,
sniđe sultan dole do Pogana
pa on prosi lijepu kršćanku,
tužnu Kaju, mladu Pogančanku.
Car ju prosi, ona suze rosi
pa mu kaže i ništa ne slaže:
„Ja sam Ignji dala zavjet sveti –
nitko mene ne more uzeti.
Sad još, care, nije došla zgoda,
moraš čekat tukar rumen-ploda.”
Car proklinje, ali čekat mora,
ošo doma do pečuvskog dvora.
Kraj prutića ostavio stražu,
kad urodi, taki da mu kažu.
Kad je bila treća jesen rana,
njemu stigne poruk iz Pogana:
„Care sv’jetli, voćka dala ploda,
za ženidbu najbolja je zgoda.“
Car skupio na iljade svata,
Kaji vješa đerdan oko vrata,
pa će š njome na vjenčanje poći.
„Nemaš, Kajo, nikakve pomoći!“
Na tavnici pendžerak je mali,
kroz njeg čuje što viču telali.
Vjetar nosi Ignji nove jade,
kad o svadbi kajinoj saznade.
Ciknu junak ko aždaja ljuta:
„Sklanjajte se, Turci, s mojeg puta!“
Ignjo mladi čudo novo tvori:
od tavnice vrata sam redom otvori,
pa on žuri Kaji u svatove.
Prvi stražu sabljom posjekao,
drugu stražu šakom porastepo,
al je treća njega uvatila
i pred cara njega vezanog bacila.
Nije Ignjo još ništa ni reko,
car je njemu već glavu odsjeko.
Kad to vidla Kaja, ljepotica,
poletila kajno lastavica.
Trgne noža caru od pojasa,
i sruši se, sirota, brez glasa.
Njova t’jela sad pokriva trava,
neće biti od nas zaborava.
* Kazivačica se nije sjećala točnog nastavka, stoga je nastavila u prozi.
Manda Stazić Radić (1905), Pogan
Sakupio: Živko Mandić
IVO I MANDA
Ivo Mandu sa Janjina viče:
„Čekaj, Mando, da utorim ovce,
pa ću doći s tobom na divane,
na divane i ašikovanje!“
„Itam, Ivo, ne bud’ tebi krivo.
Čekat ću te kad zaspaju ljudi,
di Čelinka s Dunavom se ljubi.“
Misec sjajni razastro srminu,
dvoje dragi za ništa ne brinu,
već se ljube, slatko se miluju,
i na travi još slađe zaspaju.
Kad od Vade već sunce izađe,
od svačega Manda promišljava,
dragog Ivu ’vako propitava:
„Srce živo, ka’ ’š me uzet, Ivo,
o Miolju ili o Martinju?”
„Ne lud’, Mando, moje sunce jadno!
Gleđi redom ljude oženite,
nevesele, vazdance snuždite,
kako mrko uvik pogledavu,
i brigama teškima se bavu.
Gleđi redom žene poudate,
nikad radost za nji već ne cvate.
Lud bi bio ko bi se ženio,
a budala što se ženom zvala!“
Zakukala diva prevarita
jer u srce bolno je ranita.
Tužna Manda sagnila je glavu,
smrt je našla u ladnom Dunavu.
Anka Iloškić Bošnjak (1891), Mohač
Sakupio: Živko Mandić
JAKAŠA I TOMA PAKLENTINAC
Svog čilaša prodaje Jakaša;
kupuje ga trgovac iz Srima,
po imenu Toma Paklentinac.
Cinkali se tri noći i dana,
al se opet pogodili nisu.
Toma nudi tri mirice zlata,
jednu srebra i svojeg dorata,
al Jakaša ovo odgovara:
„Zalud nudiš tri mirice zlata,
jednu srebra i svojeg dorata,
jer moj čilaš mlogo više vridi,
zato, Toma, svojoj kući idi.
Nije čilaš za čovika taka,
on će nosit najboljeg junaka.“
Rasredi se trgovac iz Srima,
i on zove svojeg pobratima
po imenu Lukšu Krdžakliju,
pa počeli „ko će brže” viju
od Pačira pa do Čantavira,
priko Sente, Lemeša i Sonte,
ali čilaš ko da krila ima,
zaosto je trgovac iz Srima
i pobratim Lukša Krdžaklija.
Od nauma odustati neće,
Toma smišlja zlodilo najveće:
Iz busije pušku opalio,
i Jakašu u srce ranio.
Tuđeg konja objašio Toma
pa on pošo otkaleg je došo.
Prid kućom ga majka dočekala
i svojega sina upitala:
„Di si, Toma, čilaša kupio,
koliko si za njeg potrošio?”
„Na vašaru konja sam kupio,
za njega sam mlogo potrošio.
Davo jesam tri mirice zlata,
jednu srebra i svojeg dorata.“
Kad te riči Toma izustio,
na nebesi ljuto zagrmilo.
Spadne grišnik sa konja čilaša,
njega pokri crna zemlja naša.
Bog ne trči, al uvik u’vati,
to lopovi svi moradu znati.
Stipan Aladžić (1903), Đurić
Sakupio: Živko Mandić
LIPA SIGEĆANKA
Zalegla je gusta djetelina
od Sigeta pa do Balatina.
Svate kupi sultan carigradski,
svate kupi, ide po divojku,
po divojku, lipu Sigećanku,
ali ona svate ne dočeka,
neće poći za turskog čojeka.
Jaše konja, kika joj se vije,
kiša lije, vjetar lice bije.
Sultan oće baš lipu kršćanku,
zato goni mladu Sigećanku.
Tri je vode s konjem preplivala,
tri je gore visoko obašla,
al Balatin preplivat ni’ mogla.
„Skeledžijo, i mili i dragi,
molim tebe kano Gospodina,
prevezi me preko Balatina!
Za mnom idu Turci ognjeviti
pa će mene oni uvatiti!“
Skeledžija ovo joj je reko:
„Prevest ću te preko vode, seko,
al će tebe ovo skupo stati,
možda ćeš se posli pokajati.“
Sigećanka njemu odgovara:
„Dat ću tebi što god ti je drago,
dat ću tebi c’jelo moje blago.“
Kad su stigli na pol Balatina,
ovo kaže mladi skeledžija:
„Ljuba moja ti ćeš mora biti
i u kuću moju useliti.“
Sigećanka njemu odgovara:
„Po živom bi ognju prolazila,
al ni onda ne bi te ljubila.
Kad ne morem ljubit koga oću,
u smrt taki u Balatin poć ću.“
Skočila je, u vodi se davi,
ni za život svoj mladi ne mari.
Andro Brigovac (1913), Siget
Sakupio: Živko Mandić
NAŠ SE BARJAK VIJE
Stigne Stipo do tvrdog Budima
di se vojska na dušmana sprima.
Sprimala se tri nedilje dana
da dočeka ostrogonskog bana
i junake iz carskoga grada,
pa se krene do Novoga Sada.
Boj se bije, naš se barjak vije.
A gle, Bože, kuražni junaka,
potirali sto iljad’ Turaka.
Turski glava pripuna je trava.
Stipo ode do Dunava vode
da opravu opere krvavu,
da umije svoje mlado lice,
da izvadi iz nidra diplice,
da zaječu po polju širokom,
junacima srce da zaigra.
Tu ga strefi ubojita strila
koja njemu žiće utrnila.
Kući jašu svi naši junaci,
samo Stipo u tavnoj je raci.
Kuća mu je krvava ravnina,
narod žali erčinskoga sina.
Tune Bilić (1905), Erčin
Sakupio: Živko Mandić
PRISIKLA JOJ TUGA DANKE
Trides i tri mi je lita,
al bi išo vidit svita.
Nisam se još tio ženit,
u Meriku ja ću krenit,
al Ankino lice milo
sve kod mene prominilo,
pa ju vodi’ do oltara,
sreći mojoj nikad kraja.
Do polnoći s Ankom bio,
žarko nju sam ja ljubio.
Kad polnoći malo prođe,
k meni strogi džandar dođe.
„Diž se, Joka, car te zove,
sprimili ti već okove.
Carski ambar je pokraden,
a o žitu samo spomen.
Tebe za to okrivljuju,
na pet godin’ odsuđuju.“
Al je teško nevin robovati,
i od jida smrtno bolovati!
U robiji kamene sam lupo,
pa dereglju Dunavom vuko.
Carski alal nakraj došo,
pa ja, bogalj, doma prošo.
Kuća prazna, nema Anke,
prisikla joj tuga danke.
Ivo Šarkić (1896), Đuro Šarkić (1937), Mohač
Sakupio: Živko Mandić
TRI ČOBANA
Majka budi tri svoja sinaka,
tri čobana, tri mlada junaka:
„Diž’ se Pavko, diž’ se, Stipo, Marko,
sviće zora, poć se, dico, mora
na livadu vašu očevinu,
na livadu naspreću Budimu.”
Stado svoje oni istirali
pa veselo frule zasvirali.
Frule ječu, ne ’du srcu mira,
radosna su tri mlada pastira.
Al sa kule ober progovara:
„Ta j’ livada mojeg gospodara!”
Njemu kažu tri naša čobana:
„Muč’, obere, s budimskoga grada,
ovo j’ naše bilo odvajkada.“
Pukne puška iz Budima grada,
pa ubije tri čobana mlada.
Kad to smotri nji’va stara majka,
padne mrtva kraj svoji sinaka.
Pavku snaša lipo ožalila,
Stipana je sestra ižljubila,
a najmlađeg, Marku čobanina,
njega ova pisma oplakala.
Matija Bivković Romić (1893), Andzabeg
Sakupio: Živko Mandić
L’JEPA KATARINA
„Katarino, kćeri materina,
Bolje kćeri da si mrvo slipa,
Nego što si tako vrlo lipa.
Za tobom se zemlje zavadile,
Dvanajst bana, osam kapetana
I sam care ispod Carigrada.“
To je Kati vrlo mučno bilo,
Ona ide na Dunav po vodu.
Zapivala tanko glasovito,
Ženskim glasom i junačkom snagom:
„Ladno vodo, primi lice moje,
Crna zemljo, primi tilo moje,
Vični Bože, primi dušu moju!“
To izrekla, u Dunav skočila.
Kazivačica: Reza Martinković (Pečuh)
Zabilježio: Nikola Tordinac (1885)
BELVÁRDI BALLADA
Én Istenem, mindenekért hála
Milyen hír jár Belvárd falujára
Megtörtént ez pont tizenkettőkor
Jött a násznép épp a kézfogóról
Tizenkettes pisztolynak a hangja
Holtan esik Éva az udvarra
Ej, te Bláskó, bolond fejjel
Nem éltél most igaz tettel
Fiatalon Évát eltemetted
És a testét hideg sírba tetted
Nem élt többet, csak tizenhat évet
A világtól őt, Bláskó, elvetted
Ami volt már, nem lesz többé újra
Nem sétálhat Kátolyban az Éva
Bogdán János (1922), Pécsudvard
Gyűjtötte: Vizin Antus
BELVÁRDI BALLADA (2)
Édes Isten, mindenért köszönet,
Milyen hír, mi Belvárdról érkezett!
Pólics Ivó népe gyülekezett,
Mikor mindez Évával megesett.
Délelőtt volt, fél tizenkettőkor
Jött a násznép épp a kézfogóról,
Kettőt dördül Bláskónak pisztolya,
Holtan esik Éva az udvarra.
Sír az apja: én kedves leányom,
Édesanyád mit mond néked vajon?
Megjött a pap, hogy megáldoztassa,
De már akkor halálán volt Éva.
Járt az idő majdnem fél háromra,
Anyja Évát nyakán átkarolja.
Aj, én Évám, a legszebb virágom,
Nem sokáig éltél e világon!
Kedves lányom, csak tizenhat évet,
Elvett Bláskó a világtól téged!
Aj, te Bláskó, célod hogyan láttad,
Hogy te Évát homlokán találtad?!
Jön a doktor, hogy a lányt vizsgálja,
Doktor vizsgál, bíró felel rája,
Írnok írja: nincs többé az Éva!
Feljegyezte: Mándity Zsivkó,
énekelte Kollár Anka (Kátoly)
JÁR A KÓLÓ SZEBEN VÁROSÁNÁL
Kólót vezet Szibinyáni Jankó.
Édesanyja szépen öltöztette,
arany fonállal övét kivarrta,
a rojtokba dukátokat kötött.
Jár a kóló, vezeti a Jankó,
hozzá Erzsa, anyja egyetlene:
nyaka körül aranypénz van száz is,
a fülében arany fülönfüggő.
Táncol Jankó, hajfürtje mind lobog,
és titokban Erzsára mosolyog.
Táncol Jankó, lábai fonódnak,
dukátjai csengenek-bonganak.
Erős hangon ezt énekli Jankó:
„Húzzad, zenész, ama vékony húron,
megad érte Jankó majd egy százast,
a szép leányt, hogy megtáncoltassam.”
Jár a kóló, sokan vannak lányok,
és közöttük szépek a legények –
nézik őket mind udvari hölgyek.
Megszólal most császár urasága:
„Nem szült anya még ilyen hős ifjút,
mint anyja a Szibinyáni Jankót.
Erdélyből van az ő nemzetsége,
és szerb asszony az ő édesanyja.
Mind az ifjak messziről meghallják,
kólót vezet és vidáman kiált,
szemével a lányokat öleli.
Zenész húzza, hangos a guszlája,
jár a kóló, reng a föld alája.
Rázsics Katalin (1908), Nagykozár.
Gyűjtötte: Frankovics György
FEHÉR LEVÉL JÖTT JANKÓNAK ESTE
Fehér levél jött Jankónak este,
Zsigmondtól jött, a magyar királytól.
Abban király Jankónak megírta:
“Hogyha hiszel Istenben, te Jankó,
gyűjtsél hadat ott egész Erdélyben,
küldök néked élelmet s ágyúkat,
éles szablyát, jól megkovácsoltat,
pénzt és kincset, kilenc rakománnyal;
Jő a török Golubovac alatt.
Vitézek, az Istenben bízzatok,
országunkat tőle megóvjátok!”
Mikor Jankó levelét olvasta,
és kérését, amikor felfogta,
magához ő hadat összegyűjtött,
falvaikból Erdély hős fiait.
Szibinyáni Jankó akkor így szól:
„Testvéreim, hős erdélyi fiak,
a király, ím, fegyvereket küldött,
éles szablyát, jól megkovácsoltat,
pogányokat véle összevágjuk!”
Bort emelnek hős erdélyi fiak
esküjükkel ők mind megfogadják:
„Utolsó csepp vérig a királyért,
Magyarországért fogunk harcolni;
Isten segít törököt legyőzni!”
Belgrád alatt véres mind a mező,
a törökök levágott fejétől.
Mind a hősök már haza tartanak,
hogy anyjukat megörvendeztessék.
A török meg, aki még megmaradt,
Törökországig mind visszaszalad.
Mikor Jankó törököt legyőzte,
minden templom harangját meghúzta,
ellenségnek többé hite nincsen.
Összegyűlnek a magyari urak,
Jankót ők mind megajándékozzák –
Hunyad várát néki átaladják.
A vár után új nevet kap Jankó –
Eztán hívják Hunyadi Jánosnak.
Hadd tudják meg, szerbek és horvátok,
ki is volt az, a Hunyadi János.
Adatközlő: Rázsics Katalin (1908), Monyoród
Gyűjtötte: Frankovics György
A VIRÁGOT NEM KÉRDEZIK
A fényes nap immár kétfelé vált,
a zöld hegyen szórja szét sugarát.
Jánya magas hegyének aljában
sötét lovak nyereggel nyergelve,
arany nyereg, gyöngyös kantárszárral.
Kapálják lent a fekete földet,
hosszú útra indulást remélnek.
Megy a násznép a fiatal lányért,
a szépségért, Gagulin Jányáért.
Jánya ágyán édesdeden alszik,
nem tud semmit ő még a kérőkről.
Bemegy hozzá csendesen az anyja,
felkelti és homlokán csókolja.
Nem kelti őt kézzel és kendővel,
hanem kelti a páva tollával.
„Kelj föl, Jánya, szépséges gyermekem,
itt a násznép az udvarunk előtt.
Hozz kenyeret és édes pálinkát,
kínáld őket, vendégelj vőlegényt.”
Szép Jányának keserű a könnye:
„Édes Isten, nem lenni jobb lenne!”
Hozzálép most Márta, sógornője:
„Kedves Jánya, könny orcádról tűnjön,
szoknyád kössed, az inged felhúzzad,
virágot tűzz, násznép elé kijöjj.
Virág vagyunk mi a réten, Jánya,
amit szed az, ki éppen találja.
A virágot szedik, nem kérdezik.”
Jaksics Ágnes (1899), Mohács
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
KÉT NŐVÉR
Sugovica, te mélységes-mély víz,
úgy szeretlek, akár a két szemem,
kérlek, ne légy velünk ilyen falánk,
majd mind’ nyáron életet veszel el!
Két szép leány fürdeni ment hozzád,
két szép leány, két gyönyörű nővér.
Idősebbik, Jucka, húgát óvja:
Ne oly messze, magas mind a hullám!
Ő kiúszott, de Kata nem látszott,
Sugovica vizébe fojtotta.
Kiált Kata a mélyből Juckának:
„Ne mondjad el, öreg jó anyánknak,
hogy én, húgom, eme vízbe fúltam,
hanem azt mondd, öreg jó anyánknak,
hogy boldogan én megházasodtam
zöld városban, vízivirágosban,
új bárka lett az én vőlegényem,
csuka és ponty immár a násznépem.“
Gyurákovics Júlia (1910), Baja
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
IGNYÓ ÉS KÁJA
Násznépet gyűjt Szemelyből az Ignyó,
násznépet gyűjt, megy a menyasszonyért,
Kájicáért, Pogány szépségéért.
Délben megvolt már a lakodalom,
éjfél után megjött a fájdalom.
Megérkezik törökök csapata,
s a szultánnak levelét átadja.
Benne az áll szigorú betűkkel,
hogy Ignyónak reggel indulni kell,
mennie kell, szultán seregébe.
Összeteszi kezét a vőlegény,
kérve kéri mindegyiket, szegény:
„Testvéreim, pécsi török ifjak,
délben még az oltár előtt voltam,
Kája leányt még nem is csókoltam!
Adjatok még három vagy négy napot,
utána már a csatában vagyok.”
De a török, biz török nem lenne,
ha a kínból valamit engedne:
„Ha fejedet a helyén akarod,
a csatára felkészülsz azonmód!”
„Ej, Kájica, kit még nem csókoltam,
most engemet nagy gyászra ítéltek,
szultán hadában kell nekem lenni,
és tégedet könnyek közt itt hagyni.”
*Ezután egy kórót adott neki,
és mondta: Ültesd el ezt a kertbe,
és amikor piros termést hoz,
és én még nem tértem haza a háborúból,
tudd, hogy már nem vagyok életben,
mert elestem, aztán többé
ne várj rám, hanem menj férjhez.
Mikor értek szultán udvarába,
szolgáinak a szultán lekiált:
„Elég volt már Ignyó parádéja,
tömlöcömben legyen a halála!”
Nem jött Ignyó szultán seregébe,
hanem szegényt sötét balsors érte.
Pogányban a dobos kidobolta:
„Ifjú Ignyót már a föld takarja.
Megszerezte a hét súlyos sebét,
éltét adta a dicső szultánért.”
Mindkét szemét Kája már kisírta,
könnyeit a kóró fel is itta.
Aztán éppen kettő hét múlvára,
jön a szultán és leszáll Pogányba,
megkéri ő a szép keresztény lányt,
pogányi lányt, a szomorú Káját.
Szultán kéri, ő könnyét hullatja,
s a szultánnak ellenére mondja:
„Én Ignyónak fogadalmat tettem,
soha senki, hogy el ne vehessen.
Most még, szultán, nincs itt az ideje,
várnod kell itt a piros gyümölcsre.”
Szultán átkoz, de muszáj várnia,
hazamegy ő pécsi udvarába.
Kóró mellé állított egy strázsát,
mikor terem, azonnal elmondják.
Mikor az ősz harmadszor érkezett,
már Pogányból megjött az üzenet:
„Fényes szultán, kóró termést hozott,
esküvőre most az idő legjobb.”
Hív a szultán vagy ezer vendéget,
ad Kájának arany-ezüst ékszert,
aztán véle esküvőre indul.
„Nincs már, Kája, semmilyen segítség!“
Apró ablak Ignyó tömlöcében,
meghallja hát, a hírnök mit kiált.
Új gyötrelmét Ignyóhoz szél fújja,
mikor Kája lagziját megtudja.
Felordít ő, mint egy dühös sárkány,
„Pusztuljatok, törökök, utamból!”
Az ifjúval most csoda történik,
tömlöcajtó magától kinyílik,
rohan is már Kája lagzijába.
Első strázsát kardjával levágja,
másodikat öklével lerontja,
de harmadik őt mégis elfogja,
megkötözve szultán elé dobja.
Még egy szót sem szólhatott a szája,
szultán fejét azonmód levágta.
Mikor ezt a szép Kája meglátta,
mint a fecske, úgy repül most oda,
szultán tőrét kitépi övéből,
s összeesik, ő szegény, hang nélkül.
Testüket most zöld pázsit borítja,
feledni őket senki sem fogja.
* Az adatközlő nem emlékezett a pontos szövegre, ezért prózában folytatta.
Sztázics Magdaléna (1905), Pogány
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
IVO ÉS MANDA
Kiált Ivo Mandának a rétről:
„Várj csak, Manda, hadd nyírom a birkát,
jövök aztán veled beszélgetni,
beszélgetni s neked udvarolni!”
„Futok, Ivó, hogy ne jöjj hiába.
Várni foglak, ha már elaludtak,
hol Cselinkát öleli a Duna.”
A fényes hold ezüstjét teríti,
a két kedves nem gondol semmivel,
csókot adnak, édes az ölelés,
édesebb az álomba merülés.
Mikor a nap Vada felől felkelt,
eltűnődött Manda mindenről,
s kedvesét, Ivót így kérdezé:
„Édes szívem, mikor fogsz elvenni,
Mihály-napon, avagy Márton napján?”
„Ne bolondozz, bánatos szép napom!
Nézd csak sorban, kik megházasodtak,
szomorúak, ők egész nap búsak,
bizony mindig komornak látszanak,
és mind súlyos gondokkal küzdenek.
Nézd csak sorban, a feleségeket,
nem virágzik nekik öröm soha.
Bolond lennék, ha megházasodnék,
és félnótás, ha asszonyom lennél!”
Sírva fakadt a becsapott leány,
szívében a fájdalomnak sebe.
Szomorúan fejét lehajtotta,
Hideg Duna lett immár a sírja.
Iloskics Anna (1891), Mohács
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
JAKASA ÉS TOMA PAKLENTINAC
Deres lovát Jakasa eladja;
szrémi kupec akarja megvenni,
kinek neve Toma Paklentinac.
Alkudoztak három éjjel és nap,
megegyezni mégsem tudtak végül.
Három mérő aranyat ad Toma,
egy ezüstöt és még a pej lovát,
de Jakasa erre eképpen szól:
„Három mérő arany mindhiába,
az egy ezüst, és még a pej lovad,
mert deresem sokkal többet megér,
ezért Toma otthonodba megtérj.
Nem való a deres az ilyennek,
csak a legjobb ifjúnak és hősnek.”
Megharagszik a szrémi lókupec,
és elhívja szívbéli barátját,
neve szerint Luksa Krdzsakliját,
„ki a gyorsabb“ viadalt kezdenek,
Pacsértől el egész Csantavérig,
átal Zentán, Nemesen és Szontán,
de a deres, mintha szárnya lenne,
lehagyja a szrémi lókupecet
és barátját, Luksa Krdzsakliját.
Tervétől ez elállni mégsem fog,
Gonosz tettet, legnagyobbat gondol:
Rejtekéből elsüti fegyverét,
s eltalálja Jakasát a szívén.
Felül Toma most a más lovára,
s honnan indult, oda most visszamegy.
Édesanyja a ház előtt várta
és a fiát eképpen kérdezte:
„Hol vetted te, ezt a derest, Toma,
és mennyi pénz volt ennek az ára?“
„Ezt a lovat a vásárban vettem,
érte, bizony, én sokat költöttem.
Adtam három mérőt mind arannyal,
egy ezüstöt és még a pej lovam.”
Ahogy e szók az ajkát elhagyták,
haragosan megdördült a menny fent.
A deresről a vétkes leesik,
fekete föld testét elborítja.
Nem fut az Úr, de megtalál mindig,
tudjátok meg, tolvajok, mindegyik.
Aladzsics István (1903), Bácsszentgyörgy
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
SZÉP SZIGETI LEÁNY
Sűrűn zöldell lóherés szép mező
Szigetvártól le a Balatonig.
Násznépet hív a sztambuli szultán,
násznépet hív, indul a leányért,
a leányért, szép szigetváriért,
de a leány őket meg nem várja,
török emberé nem lesz ő soha.
Lovára ül, hajfonata lobog,
eső veri, szél az arcát fújja.
Szép keresztényt akar épp a szultán,
hajszát indít szigeti lány után.
Három vízen a lány átalúsztat,
három magas hegyen át is vágtat,
de Balatont átúszni nem tudja.
„Én révészem, édesem, kedvesem,
mint az Istent, arra kérlek téged,
vigyél át a Balatonnak vizén!
Jönnek értem a tüzes törökök,
elfogni ők mind engem akarnak!”
Révész erre ezen szókat mondja:
„Nővérem, én átviszlek a vízen,
de ez neked sokba fog kerülni,
lehet, később meg fogod majd bánni.”
Szigeti lány neki eképp felel:
„Adok néked bármit, neked drágát,
odaadom én minden kincsemet!”
Amikor a víz feléhez értek,
ifjú révész e szavakat mondja:
„Szeretőmnek kell majd neked lenned,
és házamban velem kell majd élned.”
Szigeti lány neki eképp felel:
„A tűzön is inkább átalmennék,
de szeretőd én akkor sem lennék.
Ha nem leszek azé, kit szeretek,
a Balaton életem vegye el!”
Ugrik is már, megfullad a vízben,
nem bánja ő ifjú életét sem.
Brigovácz András (1913), Szigetvár
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
ZÁSZLÓNK LOBOG
Megjön Sztipó erős Budavárhoz,
hol a sereg az ellenre készül.
Készültek ők három hosszú hétig,
hogy megvárják Esztergomnak bánját,
hős ifjakat császár városából,
Újvidékre aztán ők indulnak.
Hadakoznak, zászlóink lobognak.
Nézd csak, Isten, bátor hőseinket,
megszalajtják a török százezret.
Török fejjel van tele a pázsit.
Lemegy Sztipó a Duna vizéhez,
öltözetét a vértől tisztítja,
ifjú arcát ugyanúgy megmossa,
a furulyát kebléből kihúzza,
hadd zendüljön a széles szép mező,
s táncra keljen hőseink szíve is.
Itt találja halálos nyílvessző,
életének lángját az kioltja.
Hős ifjak mind hazalovagolnak,
mély sírjában egyedül ő fekszik.
Otthona lett már a véres síkság,
Ercsi népe gyászolja hős fiát.
Bilics Antal (1905), Ercsi
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
BÁNAT ANNAK MINDEN NAPJA
Harminchárom éves vagyok,
Világ-látni elindulok.
Nem akartam házasodni,
Amerikát fogom látni,
de Ankának kedves arca
változtatott mindent másra,
oltárhoz őt én vezettem,
szerencsével jóba lettem.
Ankával éjfélig voltam,
hevesen én őt csókoltam.
Mikor éjfél kissé múlott,
zsandár hozzám beállított.
„Kelj föl, Joka, császár hívat,
készítik már a láncokat.
A hombárja mind ellopva,
gabonának híre-hamva.
Bűnösnek mondanak téged,
és öt évre elítélnek.”
Ártatlanul nehéz rabság,
kíntól keserves a kórság!
Rabságban a követ zúztam,
a Dunán dereglyét húztam.
Császár-parancs megjött végre,
s én, nyomorult, hazatértem.
Üres a ház, nincsen Anka,
Bánat annak minden napja.
Sárkics János (1896), Sárkics György (1937), Mohács
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
HÁROM PÁSZTOR
Három fiát kelti édesanyja,
három pásztort, három deli legényt:
„Kelj fel, Pávkó, kelj fel, Sztipán, Márkó,
hajnal hasad, most kell elindulni
a mezőre, ősi örökségre,
a mezőre, Budavárral szemben.“
A nyájukat ők mind kihajtották,
s a furulyán vidám nótát fújtak.
Zeng a nóta, a szívük is táncol,
örvendezik mind a három pásztor.
De a várból a strázsa eképp szól:
„Ez a mező csak az én uramé!”
Így válaszol három ifjú pásztor:
„Hallgass, strázsa, Buda városából,
ez a miénk, régidőtől fogva.”
Puska dördül Buda városából,
s halva fekszik mind a három pásztor.
Édesanyjuk, mikor ezt meglátta,
holtan esik melléjük a porba.
Pávkót neje híven meggyászolta,
Sztipánt húga csókkal búcsúztatta,
legifjabbat, Márkó pásztorlegényt,
őt pediglen ez a dal siratja.
Bivkovics Matilda (1893), Érd
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
A SZÉP KATARINA
„Katarina, aki vagy a lányom,
Jobb lenne, ha világtalan lennél,
Minthogy ilyen világszépe legyél.
Mert teérted országok harcolnak,
Tizenkét bán, meg a nyolc kapitány
Még a császár is Carigrád alól.”
Nagyon fájt ez szép Katarinának,
Nekiindul a széles Dunának.
Énekbe kezd, magas, erős hangon,
Lánynak hangján, ifjú erejével:
„Hűs folyóvíz, fogadd be arcomat,
Fekete föld, fogadd be testemet,
Dicső Isten, fogadd be lelkemet!”
Ezt kimondta, s a Dunába lépett.
Adatközlő: Martinkovics Teréz (Pécs)
Lejegyezte: Nikola Tordinac (1885)