1 Rembrandt egyik öregkori önarcképe az Uffizi-galéria egyik folyosójának végén, két egymásba nyíló szoba közül a hátsóban van. Elsőre ez a festmény ugyanúgy kétdimenziós, mint egy bárhogyan sikerült reprodukció. Elsőre. Mert ez a kép, vékonyabb-vastagabb rétegeivel, sötét tónusaival kifordul a térbe, nemcsak a háromtengelyűbe, hanem százféle dimenzióba és elágazásba. Mert ez kép él. Megállsz előtte és nem tudod, miért nem tudsz tovább menni. Sehol semmi nyoma optikai bűvészkedésnek, érett-szőlő-élethűségnek, kísértethistóriának. Mégis világít az arc, akár önmaga lámpása, átüt rajta a lélek, mint kötésen a vér. Ím, itt vagyok néktek kivilágítva, amint a sötétbe lépek. Serlegemből elfogyott a bor, karomból az ölelés. Tölts még utoljára, Saskia. Immár feléd fordulok egészen.
2 Botticelli szerelmes volt Vénuszba, akár maga találta ki magának vagy létezett valóban lény ily isteni alakban. Én az utóbbit szeretném hinni. Ez a tündöklő női arc elhalványítja az amúgy is sápadt allegóriákat. Ebből a hajzuhatagból árad ki a tenger, virágzik ki a tavasz. Hogy a drága testet szobortól kérte kölcsön? A világ legszebb nőjét nem lehet darabokból összeállítani, mint egy eltört virágcserepet. Kit illethetne méltóbban szerelem, ha nem a szerelem istennőjét? Nézem önarcképed, Sandro. Én is ismerem azt az ízt. A gőggel viselt keserűség. És tudom, hogy a tenger örökre visszahúzódott a hajók alól.
3 A városban házak és falak vannak. Rőt színű házak és szürkészöld falak. Utcák, ahol fiatal lányok egymás kezét fogva táncolnak. Elsiet mellettük a díszes ruházatú hölgy, a kereskedőlegény felpillant munkájából. Pénzváltók asztalain fénylik a Nap. Aki az ablakban könyököl, lát teherrel érkezett kocsikat, hall ostorpattogással keveredő harangzúgást. A városban mindig dél van.
A falakon túl a vidék zöldje. Nemes társaság vonul a lejtőn, piros föveget tart egyenesen a fej, sólyom egyensúlyoz a kesztyűs kézen. A paripák térdeinél disznót hajtó, zsákos szekérrel a városba igyekvő földműves; lejjebb, majd ismét lejjebb a földek zöldjében magányosan dolgozók. Csönd van, rovardöngés, fa koppanása. A vadászkutyák túl messzire vannak, nem hallatszik ugatásuk, a hídon vezetett ló patája is néma. A vidéken nyári délelőtt van.
Ez Lorenzetti képe Siena-ban.
(1980)