A hagyománytól vagyunk mások, mint a többiek. A hagyományba beleértem a nyelvet, a dialektusokat, a szokásokat, a történeteket és a történelmet, a dalt, a zenét és a táncot. Mindezeknek a hagyományos formáját, persze. Vegyük sorra.
Ha a valamely országban élő nemzetiség feladja, elveszti nyelvét, nincs sok hátra (talán már semmi), és kész az asszimiláció. Volt egy sziget, tengerben, folyammederben, most nincs. Nincs más, csak egyöntetűség.
Ha a népcsoport elveszti dialektusát, s az irodalmi, az anyaországban hivatalos nyelven kezd beszélni és már csak azon ért, megint elveszett valami, ami őket más népcsoportoktól megkülönböztette. Ami más volt, egyedi és jellegzetes, beleolvadt egy nagyobb egységbe, ezáltal mindenestül eltűnt.
Ha megvan még a nyelv, de nincsenek már meg a szokások, a történetek és a történelem (kik vagyunk, honnan jövünk), nincs meg a dal, a zene, a tánc (ezekhez meg a népviselet), ismét sokat vesztettünk és keveset nyertünk. Hasonlóvá váltunk a többiekhez, de egyben felcserélhetők, jellegtelenek lettünk.
Miért kell különbözni? Miért kell egyedinek lenni? Mert minden ember más. Minden ember boldogan más, saját élete, története van, s azzal, hogy egyéni, máris tudja, hogy van, létezik, él. A csepp nem önálló a tengerben, a homokszem a sivatagban.
Különbözni öntudatot jelent. A fűnek, madárnak nincs öntudata, tízezer rózsás flamingó csak egy kavargó alakzat, a fűszálak százezreit meghajlítja a feltámadt alkonyati szél.
Különbözünk, de ugyanakkor boldogan fürdünk az azonosban is, a tartozni valahova otthonosságában. Otthon kell lennünk a családban, nemzetiségben, népben. Viseljük a jeleket, életben tartjuk a hagyományt, hogy boldog különbözőként és lelkes összetartozóként élhessünk.
Míg az égi és ninivei hatalmak engedik.
(2015)