Ül két tündér az egymással szembefordított két padon és tündérkedik. Az egyikből ömlik a szó, kápráztat és csillog, szédít és tódít. Álmélkodik a másik, hümmög és csodálkozik, próbál akár közbekérdezni: nem lehet. A beszéd-folyamon megjelennek a báli termek a magas, szőke gavallérokkal; a muzsika ünnepélyesen táncoltatja a közönséget, amely tanúja egy kis tündér pajkos kitárulkozásának: szíve titkait ő most elmondja, de vigyázzatok: rászed a végére vagy már a közepére is, ma övé a győzelem, nem kell néki már gúnyosnak sem lenni, csak könnyednek, kacagtatónak, felszínesnek tűnőnek, hogy ne tudjuk, játszanak-e velünk, káprázik-e a szemünk vagy valóság, hogy két tündér szédíti egymást a két fapadon.
Szünet. Átöltözések a paraván mögött, a teremben sötét, a fehér falon női testek árnyjátéka. Akik visszajönnek, két cselédlány a Ligetből. Naivságuk, jóságuk megható. Tiszták, de nemcsak a fehér ruha okán. Ártatlanok, a gyermeklányok ártatlanságával, felnőttek, a felnőttek szomorúságával, hogy a dolgoknak így kell lenni, aki juthat, az postás, rendőr, sőt csak piros sapkás hordár, mert huszár, katona az már ajándék, olyat nem kap szeretőnek az, aki csak most érkezett a faluból a Fővárosba. Nem bánthatják meg egymást, ők egyek és ugyanazok, csak két különböző időben. Néha sírnak, aztán vigasztalódnak, bolondoznak, hiszen mi az élet? Egy bolondéria, s a Ligetben besötétedik.
A reggel a tengerparton talál minket, két lányka lóbálja lábát a vízhez közeli padon. Érezni a levegő sós ízét, a hűvös, lábunkig kiszaladó hullámocskák érintését, egy matrózruhás széltoló faragatlan udvarlását, de hisz még korai mindez, bár az érzelmek most már hatvan évig sem fognak változni, szerelem, féltékenység, rózsaszín ábrándozás, nők-férfiak dolgainak forgatása a kicsi, formás lányfejekben, meztelen lábakat lógázva.
Két igazi. Két színésznő, akik úgy azok, hogy nem választhatók el a két fiatal lánytól, akik báloznak, cselédkednek vagy Abbáziában vakációznak. Gesztusaik, mimikájuk, tartásuk, mozdulataik mind-mind ösztönösek, szívből jövők, minden manír és csináltság nélkül. A Molnár-szöveg persze jó. De ők fölemelik még magasabbra. Ők italt töltenek a pohárba, amely csak lehetőség, hogy szomjunkat olthassuk. Nem lehet mondani, hogy két alakítás, meg hogy csodálatos. Mindent elhiszek nektek, megnevettettek és könnyekig tudtok meghatni, széles skáláján az érzelmeknek oly sok hangot megszólaltattok, mint a zongoráról felszálló futamok, édes avagy keserű-bús, vidáman szárnyaló vagy súlyosan, sárban vánszorgó zene, mindezt ti tudjátok, a színház vagytok, az élet vagytok, tisztaságotok tisztít és nemesít, boldog vagyok, hogy láthatlak benneteket, mosollyal, könnyel, arcomon minden érzelemmel csak ülök és tapsolok nektek, akik visszaszaladtok egy-egy pillanatra meghajolni, hogy le ne késsétek a vakító napfényben a kékségben lassú-csöndesen úszó hajót.
(Molnár Ferenc jelenetei, Janus Egyetemi Színpad, 2000)