Messze a várostól, plázától, lámpaerdőtől. Itt csönd van, a tavaszi levegő enyhén áramlik a csillagok alatt, itt, a faluban. Jobban mondva, a falu szélén, ahol már magányos villanykörte sincs, csak a fekete égbolt a közeli folyó fölött. De ez a ragyogás azon a fekete égbolton! Talán-talán gyermekkorunkban volt ilyen közel az ég, talán akkor voltak ilyen óriásiak és színesek a csillagok. Nem csal az emlékezet, lépj ki egy falusi házból éjjel, szinte bárhol a világon és tekints föl az égre: ugyanazt látod. Az néz vissza rád, ami már milliárd éve változatlan, a mozdulatlan csillagfolyam az éjszaka súlyos, fekete függönyén és annak a függönynek az alja a látóhatárnál a földet éri.
Nem tudom, hogy jobb volt-e az eltűnt világ, lehet, hogy jobb volt, lehet, hogy csak más. Lehet, hogy kevés időnk volt fölemelni a fejünket, de ha felemeltük, sokáig nézhettük a csodát, és a csoda közelebb jött, körülvett és belénk költözött. Becsülete volt csillagnak, rejtőzködő erdei állatnak, virágnak, fűszálnak. Rájuk mutattunk és megneveztük őket, s ők engedelmesen tűrték, hogy a miénk legyenek. Közel volt a világ.
Most a világ eltávolodott, az égbolt homályos, az erdő lakói megvadultak, a virág műanyagból van, a szürke fűszálon méreg feketéllik. Nincs becsülete semminek, nincs becsülete a szónak, a kommunikáció villámgyors lett, de az értelmezés hosszúvá és keservessé vált, a megértés nemcsak lelassult, hanem töredezett is lett, az elfogadás gesztusa eltűnt. Minden megtörténik, kevés a részvételünk, sokat rázkódunk, szemünket állandóan a földre szegezzük, mert csapdát állít, elbuktat az út.
Hol járunk már az Éden fáitól! – írta Pilinszky. Igen, a városban se fák, se csillagok.
Lassan fordul felettünk a tavaszéji égbolt.
(2012)