Késő délután kimentem a földre. A föld a kert végében kezdődik és tart ki egészen a dűlőútig. Olyan jó 200 méter hosszú lehet és 20 méter széles, igazi nadrágszíj-parcella.
Július eleje van, az idő ilyen-olyan, gyakran esik, ha meg süt, akkor hétágra. Ma csendes minden, az égen sokféle kék, sokféle felhő, pár pillanatra valami cseperészés is elindult, de aztán abbahagyta: biztos megijedt a fecskéktől, amelyek laza csapatokban járják a vidéket.
Miért repül át a fecske tengereket, miért tesz meg óriási távolságokat, vajon miért? Itt talán más íze van a levegőnek, azért. Itt talán máshogy sóhajt a föld, az ember, amikor leül egy kicsit dolga végeztével, a dűlőút mellé.
Na, ne féljetek, ez nem valami népiesch írás, Tüskevár vagy Tamás bátya kunyhója, bár tény, hogy nem lesz benne Formula Egy, avatar, sajtburger, politikusok, meg ilyenek. A repülőt sem láttam, csak a halk morajból gondoltam, hogy arra ment, valahol a kék és a fehér határán.
Én csak írom, ami eszembe jut.
A földön még mindig lucernával kevert zab, a falubeli barátom művelgeti, veti, aratja. Tőlem balra búza lehet avagy tritikálé, én meg nem mondom. Azon túl a sötétzöld kukoricás. A jobb oldali szomszéd viszont az idén semmit se kezdett a földdel: méteres a gaz, pár eltévedt napraforgó csodálkozik csak a közepén. A föld végében egy foglyot riasztottam fel, ki tudja, melyikünk ijedt meg jobban egy pillanatra?
Ja, igen, a fogoly az egy madár, kisebb a fácánnál. Fontos ezeket megjegyezni, hiszen a legtöbben csak a plazmatévében látunk állatokat, én is a gyűrött munkanapok reggelén, a városi kávézóban. Beszorulunk keskeny terekbe, falak közé, és bizonytalanul álldogálunk kint a széles mezőn. Mit lehet itt csinálni?
Például hallgatni. Meg szöcskét nézni. Eltűnődni, hová igyekszik az a kicsiny fehér lepke az este közeledtével.
Jövök visszafelé, a ház felé. Közelebb lépek a kerítéshez, mert valami mozgást látok: a kerítés széles drótszalagján, mint valami autópályán, rengeteg hangya siet mindkét irányba! Hangya hangyával, ha találkozik, egy pillanatra megáll, valamijüket összeérintik (biztos információt cserélnek valahogyan), aztán hajrá tovább.
Ez az egész, hogy kimegyek a földre, onnan jött, hogy meg kellett csinálnom a kerítést. A kerítést a múltkori nagy vihar szépen lefektette a földre, a tartó karókkal együtt. Némelyik karó elkorhadt, azt cserélnem kellett. A kertkapu lécei is törtek itt-ott, megerősítettem, ahogy kell; most jó.
A háznál, a tornácon (igen, tornác és nem webkettő) a vén macska fogad. Szerintem már süket is, meg alig lát is, viszont minden este eljön valami kis kajáért, amit meg is kap tőlem. Nem gondolkoztam ezen sokat, macska van, enni kell adni neki. Még annyit, hogy nagyon vén már, néha hörögve szedi a levegőt. Lehet, hogy ő dorombolásnak gondolja, én elfogadom.
A szomszéd káromkodik most egy cifrát. A spájz ablaka felénk néz, jól hallom. Csak a kárt csinálja, csak a kárt csinálja! – mérgelődik. A szomszéd ember anyja szintén nagyon vén már, biztos ő követett el valamit, amit a fia nem állt meg szó nélkül. Mit tehetünk? Öregedve a dolgok még annyira sem engedelmeskednek nekünk, mint korábban, bár az sem volt nagy királyság.
Leültem egy kicsit a meleg kőre, a lépcső mellé. Kint az utcán három ember jön. Egy férfi átölelve andalog a nőjével, aki kétszer olyan vastag, mint ő. Utánuk egy fiatalabb férfi, kezében műanyag kannával, aminek az alján lötyög egy kis bor; olyan jóféle, tablettás lehet. Ez a hátsó ember is morgolódik. Aztán eltűnnek a szemem elől.
Nyolc óra, bejöttem a házba, leülök és blogot írok. 2009 van, július, valahol a vidéki Magyarországon.
(2009)