Igen, ezek lettünk. Üresen fut a filmszalag vége a vetítővásznon, hull felülről a csillámpor, éles fényekben állunk, idegen utcákon, idegen emberek között. De a zenét senki nem veheti el tőlünk, a gyönyörű népviselet már hozzánk nőtt, minden gesztusunk, figuránk, örömünk a táncban egyedülálló. Magyar. Nem váltható át euróba, nem fordítható le angolra. A szegénység és a magunkra-hagyottság költészete. A hit, amely megvolt.
A piros-fekete szőtteseket, a szívszorítóan szép énekeket, a csillogóan virtuóz táncokat alig 30-40 éve találtuk meg újra. Sok kilométer van mögöttünk, sok falusi poros bálterem, sok átvirrasztott éjszaka, rengeteg egészségre-szerencsére kívánt pálinka, savanyú bor, sok vizslató finánc-pillantás, sok öröm, bánat, sok ember, akiknek sorsa a miénkbe vegyült. Gyimesbe indulva a Skodának már a román határ előtt felforrt a hűtővize. Sötétségben álltak a falvak, hidegen fújtak a szelek, lelkünkbe örökre bevésődött sorok Zoli bácsi festett ajtóján, a Líceum utcájában, ahol az udvarban Panek Kati lakott. Erdély dróttal volt kerítve. A hetvenes éveket írtuk, s a bánffyhunyadi borbély azt mondta nekem: Uram, mindenki szenved valamilyen mániában. Mi, Romániában…
Tudni kell mindezeket, ha az ember a Fekete Piros Tánc… című műsorra beül? Tudni kell magyarul? Bizony nem árt. Ami ebben a monumentális műsorban (Budapest és Honvéd együttesek, koreográfiák 1973-tól napjainkig) nemzetközi, az nem a szív, hanem káprázat és pénztárca dolga. Azt könnyen dekódolhatja az amerikai vagy összeurópai közönség. Vetített képek, gyorsan változó díszletek, olajozottan-csendesen sikló technika (mint Balogh Kálmán cimbalma), rádiós mikrofonok (zakóból kilógó zsinórokkal), videóklip-szerűen feszes szerkesztés, pillanatnyi szünet, fellélegzés, megnyugvás nélkül. Nekem túl sok volt. Mint egy CD, ahol a zeneszámok között nincs szünet. Tánchagyományaink gyorsétterme, ahol ízlésesen, gyorsan, kellemesen megebédelhetsz, mindenből az ellenőrzöttet, a kiválót kapod, a gyermeked még egy kis ajándékot is, amit másnapra eldob. De mindezekről senki sem tehet. Ezek lettünk, ilyenné tett minket a világ.
A Művészetek Palotája gyönyörű, üres ékszerdoboz. A Steinway zongoráról eszembe jut egy másik, a washingtoni Renaissance hotelből: felnyitva állt az előcsarnokban s billentyűin láthatatlan kéz játszotta reggeltől estig a kellemes dallamokat. Nem kellett ember hozzá.
Persze hogy az a kérdés, hogy a hetvenes évekbeli, akkor óriási sikerű, iskolákat teremtő művek hogyan hangzanak, látszanak manapság. A „Széki táncok” (Tímár, 1973) bizonnyal az örökkévalóságnak szól. Mindannyian ebből a köpönyegből bújtunk elő. Ez volt az első szerelem. A terek megalkotása, a tömegek mozgatása, a szólisták és a többiek ellenpontozása, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Helyesebben az a nagykönyv akkor íródott, többek között ilyen művek által. Amikor a Lassú megszólal, eltűnik a 21.századi környezet, technika. Marad Zsuzsi néni táncháza, a magányos villanykörtével, a lányokkal a fekete-piros viseletben, az összeölelkező, jó torkú legényekkel, a ceglédi kannába összeöntött borokkal…
A Kalitka (Foltin, 1995), az Ostinato (Györgyfalvay, 1975) és a Carmina Burana (Kricskovics, 1978) más utakon indult el. Első a gondolat, amely formát keres, hogy kifejeződjön. A táncos nyelvet elemeire bontja, újra összerakja, új szavakat alkot, a táncművészet más ágaira is tekint, a zene is új, bár gyökereivel a mi földünkbe kapaszkodik. Egyszemélyes költészet. A férfi-nő kapcsolat örök szépsége, fájdalmai, harmónia és meghasonlottság, egyének és csoportok, magányos ember és a tömeg viszonya. Magunkba zárva maradunk, ismételve megrögzötten önmagunkat vagy van feloldozás? Megtaláljuk-e őt, akivel szabad madárként szárnyalunk a szerelemben? A szertartás, az ősi törvény mikor segít élni, mikor nem? Ezek a művek teli vannak kérdésekkel. Ha véget érnek, a kiindulóponthoz érkeznek vissza. Csak tettünk egy kört lelkünkben, a fájdalom a régi maradt.
Az Ostinato-hoz még: Bach tudott hatszólamú fúgát írni, ez lett legbonyolultabb és egyik leghíresebb műve. A táncmű ötszólamú, mindvégig megmaradva a klasszikus fegyelemben, egyetlen, oda nem illő hang nélkül.
A párhuzamok, a mai, hasonló művek. A Párbaj (Zsuráfszky) előadásáról csak szuperlatívuszokban lehet írni. Fitos Dezső és Kádár Ignác pontos, egymásra nagyon figyelő, virtuozitásuk már-már a lehetetlent kísérti, de mégis minden pont a helyén. Más kérdés a mű üzenete, látásmódja, gondolatisága, ami jellemzően az est folyamán többször is érezhető volt. Röviden ez a tematizálást jelenti. Nem elég a tánc maga, kis történetet kanyarítunk hozzá, mesélni kezdünk, anekdotázni. Igen, értem. Elmúlt már az idő, amikor egy-egy tánc- és zeneanyag újdonsága, szépsége, nehézsége önmagában is elég volt a sikerhez, az élményhez, akár a katarzishoz. Vagy a létezéshez. Ismétlem, senki sem tehet róla. Ha a tét a megmaradás, akkor legyen a csárdás a Kelet tangója. Ha már a silány, az értéktelen, a talmi a torát üli mindannak, amiért élni érdemes, ha már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok, a legtöbb, amit tehetünk, hogy táncolunk. Keretbe foglaltan vagy anélkül. Hagyományt őrizve vagy teremtve. Csillogó üvegpalotában vagy vidéki kultúrházban. Létezésünk maga a tanúságtétel.
A Stílusgyakorlat (Diószegi) többszólamú játékossága bizonyítja, hogy a legmagasabb rangú klasszikus zene (Bach) és a néptánc lépései, formái, változatossága, fejlődési-fokozási szabályai közeli rokonok. Mindkettő természeti jelenség. A legnagyobb igazságok a legegyszerűbbek. Csak ember kell hozzá, aki fölfedi.
Az est többi szépsége. A szentiványi bál sodró forgataga, szenzációs, tetőponti befejezése. A Cigány kurázsi megértő humora, virtuozitása mind táncban, mind énekben és zenében. A délvidéki énekek friss levegőjű hegyeket idéző hangulata. A pontosan-ízesen-érzelmesen muzsikáló zenekar. A kalotaszegi hajnali ének ünnepélyessége. A legényesek kifogyhatatlan változatossága. A gyimesi emberek fenyőfa-szálassága, ősereje, indulata. Asszonyaik fürgesége, ügyessége, huncutságai, mint a Tatros vize.
Végül a táncház, ahol lehull a profi viselkedésmód és újra megjelenik minden eredendő suta báj, természetesség, egymásra tekintés, mosoly, virtus – igazi örömünnep. A tánc maga, ami nem tűr korlátokat, leözönlik a színpadról. Az előcsarnokban digitális gépek emelkednek a fejek fölé, rögzíteni a rögzíthetetlent.
Előbb a vörös bársony szőnyeg, aztán a mélygarázs infernója. A nagyvárosi forgatag elkezdi törölni a memóriából a képeket.
Lovunkat napszentület felé fordítottuk. Elmentünk, aztán visszatértünk. Olyan dolgok történtek, amiket hinni sem mertünk soha. Eltelt egy élet.
(2006)