Drága Rousseau, lásd eljöttünk mind
Delaunay, a felesége, Queval úr és magam
Engedd poggyászunkat vám nélkül az égbe
Hoztunk neked festéket, ecseteket és vásznat
Hogy az égi fényben szent szabadidődet a festésnek szentelhesd
Miként az én képmásomnak csillagarcot adtál
Messziről kezdem, a Vámos Rousseau-tól, mert őszinteséggel, egyszerűséggel és naivitással telt meg Pécsett a Schaár Erzsébet Múzeum kertje. Hogyan lehet egy mozdulat őszinte? Hogyan léphet egy táncos egyszerűen? Mikor tűnik egy kifejezés naivnak? Nem tudom pontosan. De láttam.
Angelus Iván válogatott növendékei faunok és nimfák módjára töltötték be a tereket a kertben. Átsuhantak a kerti úton, csodálkozva megálltak a kert kapujában, óvatosan figyelték egymást félig nyitott ajtókból. Játszottak. Játszani hívták egymást, egyszer, ahogy a kölyök állatok teszik, féktelen viháncolással, másszor elkomolyodva, szinte tűnődve fedezve fel egymást. Nem avatkoztak a kertben szétszórtan üldögélő, járkáló közönség életébe; angyalként repülve kerülték ki őket, álltak meg közelükben és szótlanul, de figyelmesen vették tudomásul az újonnan érkezőket. Bizony, nem tűntek evilágiaknak. Ki lenne közülünk, aki táncteremhez illően ugrik és szökken a fűben, tavalyi avarban, aki meztelen talpakkal száguldana vagy forogna a durva felületű térköveken? Nem balettszőnyeg, kék vagy fekete, hanem kő, föld, fű, gallyak. Mégsem emiatt lettek ők faunok és nimfák, nem is a sokféle redőzetű, magukra csavart-erősített vásznak miatt. A tánc a lélekből indul és a lélekben rendet kell tenni, mielőtt kilépünk a térbe, ahol a mozdulatok megszületnek. Nincs rend fegyelem nélkül és utóbbit csakis önmagunkon érdemes elkezdeni gyakorolni.
A fegyelem, a megharcolt, kiküzdött önfegyelem ott van Angelus arcán, amint a hűvös múzeumi csarnokból időnként a kertbe lép, a fénybe, a zenébe. Szeme tanítványain és a tanítványok mozdulatai tükörként mutatják föl, hogy hol is tartanak ők így együtt. Nem fog itt szó esni irányzatokról és stílusokról; a jegyzet írója ebben laikusnak tartja magát: ezek a szavak inkább egy másik kertbe vetődött kertész gondolatai. Miféle esők hullhattak errefelé, milyen verítékcseppek szentelték meg a napi munkát? Az eredmény magáért beszél. Schaár Erzsébet Utcájának kertjében a tekintetek a horizonton avagy afölött, a lépcsők és létrák (hódolat Weöres faunnak) felfelé vezetnek, önmagunk jobbítása felé, és ez manapság felér egy revelációval. Fölfelé a levegő tisztább, a harmónia jobban kirajzolódik. A mozdulatok természetesen születnek meg ebben a szent térben, majd visszahullnak magukba és lassan távolodnak el szemünktől. Valami szemlátomást történik, ami nem evidens, nem közhely, hanem súlya van. Súlya, akár mázsás súlya, mint a kert szobraival, kőtömbjeivel órákra eggyé olvadó nimfáknak.
A kertből az Utcába lépve hűvös levegő érinti meg arcunkat. Keskeny járatba szorulva, betonfalak hideg sírjában itt áll a Halott, teste hámló szövetekbe csavarva, mintha Ítélet előtt vagy mintha éppen most újra megtörténhetne, ami egyszer ama sziklasírban megtörtént. Az Utca házainak ablakán bepillantva, az utcán koppanó léptekkel sétálva eleven szobrokra lelünk; vajon mi történt itt? Honnan ez a jelenkori Pompei? Élők fagytak szoborrá vagy a hideg szobrok elevenedtek meg, kő és gipsz tagjaikban újra áramlik a meleg vér, leheletük újra meleg pára? Nincs válasz, nincs szájbarágás. Itt jártunkban-keltünkben az abszolút nulla fokra lehűtött tánccal találkozunk: az emberi mozdulatlansággal. Igen, amely különbözik ettől az egyszer megfagyott víziótól, azt tovább értelmezi és kiteljesíti. Lehet-e a tökéletest tovább tökéletesíteni? Kiderül, hogy lehet. A gyémántra gyémántot helyezek és várok. Tompán, messziről szólnak mély hangú húrok. Tétova lépések zaja a hangszórókból, összezavarva minket: egyedül vagyunk vagy másokkal? Mit tartogat a következő ház? Ki fog ránk visszanézni a következő tükörből? A kertből is beszűrődik valamely csillag-zene, de ez csak ugyanolyan háttér, mint a falak fehére, a lámpák fénykörei; a zörejek, hangok elindulnak a zene felé, aztán félúton megtorpannak és visszafordulnak. Itt nincs feloldozás, itt szembesítés van, amely a kegyetlenségig tiszta.
Egy igazi ablakon kitekintve látjuk, hogy kint süt a Nap. Elindulunk kifelé, a fény és a meleg felé.
Arcunkon csillagok pora, testünkben faunok és nimfák hajladozásai.
Lehet, hogy boldogság.
(A Budapest Kortárstánc Főiskola Schaár Erzsébet Utcájában és a kertben, POSZT, 2007)