Fanyar füst száll az októberi kertek fölött és megszűri a késő délutáni napfényt. Füvek, fák zöld ereje kimerülőben, de még mindig ezer árnyalat, ahogy az udvar hosszában végigtekint az ember. Szép őszi nap, bár a jótékony meleget lassan a délnyugatról érkező felhők hűvöse váltja föl. Alig moccan valami és végre csönd is van. Vasárnap délután, amikor már mindenki belátja, hogy ennyi volt a nap: leteszi a szerszámot, abbahagyja a kopácsolást; megszűnik a gépzaj is. Errefelé nincs pihenőnap, főleg ilyen időben, amikor a sáros-hideg idők előtt adatik még egy kis lehetőség, hogy a földműves valamit elvégezzen abból a sok tennivalóból, amit magára kiszabott. Kukoricaszár aratása, szántás-vetés, annak a néhány elmaradt szalmabálának a hazahozatala. Egyre szárazabbak a szárak, sötétbarnán nyújtózik a felszántott föld, a szalma nyirkos csalán közt álldogál.
Hazafelé tart a világ. Otthon majd jó lesz. Meleg étel, biztosan sütemény is, egy-két sör és a család zsongása. A pergő képek a tévében, amelyek olyan jól elálmosítanak. Hírek, harcok, halálok. Csak nekünk ne legyen bajunk. A gyerekek. Az asszony. Az álom.
Lassan kúszik föl az égre a feles Hold. Minden, ami aznap volt, már füstté, köddé, könnyű párává változott. Finom szövetből takaró, fehér hímzésű szőttes az éjszaka vállán.
(2005)