Írások

Kinek táncolunk?

Jó kérdés. Eszembe jutott néhány dolog. Persze, a közönségnek. A közönség soraiban az ismerősöknek, rokonoknak. De ügyes ez a fiú/lány! – mondják; ja, kérem, a mi fiúnk/lányunk/rokonunk/ismerősünk. Ha fesztivál/más város/külföld,

Nyírség

A Magyar Tánc Napja, így nagy betűkkel, mert rangos ese­ménye a Pécsi Napoknak. Mi versenyezhet vajon a városban élő kisebbségek sokszínűségével, néha egzotikus másságával, lendületével és lelkesedésével, ami a szigetlakók

Fekete piros tánc

Igen, ezek lettünk. Üresen fut a filmszalag vége a vetítővásznon, hull felülről a csillámpor, éles fényekben állunk, idegen utcákon, idegen emberek között. De a zenét senki nem veheti el tőlünk,

Falun

Fanyar füst száll az októberi kertek fölött és megszűri a késő délutáni napfényt. Füvek, fák zöld ereje kimerülőben, de még mindig ezer árnyalat, ahogy az udvar hosszában végigtekint az ember.

A mi falunkban

Tizenkét öregasszony. Nagyszombat délutánján, az utcán. Azzal a nehézkes, billegő járással, fájós lábbal. A körmenet élén két templomi zászló és a kereszt. Jönnek fölfelé, a meredélyen. Körülöttük ragyog a tavasz.

Szabad a tánc

Igazságos düh. Se csók, se bók, csak jönnek a látogatók. A nemkívánatos vendégek, akikből zsarnokaink lesznek. Érzéket­lenségük az otromba zsáké. A küzdelem eleve reménytelen, de ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk