Interjú
A rádióban és a tévében is, egyre gyakrabban látom, hallom, hogy egyszerűen nem hagyják a másik embert beszélni. Belevágnak a szavába, pofátlanul, erőszakosan. Naná, hogy sokszor éppen azt akarta a
Tanac
A rádióban és a tévében is, egyre gyakrabban látom, hallom, hogy egyszerűen nem hagyják a másik embert beszélni. Belevágnak a szavába, pofátlanul, erőszakosan. Naná, hogy sokszor éppen azt akarta a
Varázslatos személyiség. Mindannyian miatta vagyunk itt, az új pécsi Kodály Központban, ahol első koncertjét adja, és ahogy körbenézek, boldogan nyugtázom, hogy nem látok üres helyeket. Miatta vagyunk itt, a világ
Nem koncert, imádság. Zsúfolásig tele a Trafó és a színpadon három ember Istennel társalkodik. Igen, nemcsak a fohász, nemcsak a felfelé emelkedő, végtelen alázattal mondott szavak, hanem válasz is, kevés
Kétszázezer. A Muzsikás Együttes nevében Hamar Dániel mondja ezt a számot a mikrofonba, mint az eddig felgyűjtött magyar dalok és zenék számát. A kincs, amiről – anyanyelvünk mellett – bárhol
USA. Ebben az országban rend van. Igen, láttam a városok szélét is, a szemetet is, az összefirkált épületeket, de nem az a jellemző. Most épp vonaton ülünk, Harrisburg-ból (PA) New
Megint ugyanazt mondom, már unalmas nekem is. Azt mondom, hogy ostobák vagyunk. Van nekünk minden, hagyomány, kincsek, zenék, táncok, de nem kell. Inkább kell a másé. Nem értem. Lehet, hogy
Először felfedező akartam lenni. A Verne-könyvek, Hatteras kapitány, Livingstone, Magellán, a Jóreménység foka, küzdelem az elemekkel, a vademberekkel, és győzni, elérni, megmutatni. Aztán vadász. Lehetőleg Afrikában vagy az Amazonas mentén.