Ember az ajtóban

Weiszmüller úr minden reggel ott áll üzletének ajtajában az Ágoston téren. Frissen borotválkozva, kifogástalan a vasalt nad­rág és az ing. A téren van egy régi templom, hosszú árnyékot vet az utcára, ahol a szokásos csúcsforgalomban az autók egymást érik. Weiszmüller úr az autókat nézi. Üzletének kopott kirakatában a tábla: DIVATSZABÓSÁG.
Autómmal a csúcsban araszolva rápillantok Weiszmüller úrra. Nem lát engem, lehet, másokat sem. Amit lát, egy olyan világ, ahol őrá nincs szükség. Nincs szükség a pedánsan vasalt nadrágokra, ingekre, hiszen rohanunk mindennapos céljaink felé és a rohanásban praktikus, gyorsan felhasználható, majd eldobható dolgokra van szükségünk. Nincs szükségünk szabóra, hiszen a hipermarketben minden megvan, minden gyorsan megvehető, elintézhető, rohanhatunk tovább.
Jól emlékszem életem szabómestereire. Volt egy kor, amikor a boltokban nem lehetett megvenni a lázadás ruhadarabjait, úgy kellett csináltatni a piros trapéznadrágot, amit csak ketten hordtunk a városban, némi feltűnést okozva ezzel. Mert akkor még csak a barna, szürke, fekete színek voltak. Amikor a piros rolóvásznat letettem az asztalra, a szabómester rám nézett lejjebb tolt szemüvege fölött. Aztán méretet vett és határ­időre, a kívánt formában elkészítette a nadrágot. Talán még élt is vasalt belé, de az nagyon-nagyon gáz volt akkoriban, hazaérve vasalóval, vizes ruhával rögtön kivettem.
Aztán változtak az idők, a lázadás a külsőből visszahúzódott a belső világba, majd a sok kérdésből, amit a világnak feltettem, válaszok lettek, vélemények, talán egy élet summája. Más ruhákért jártam már a szabókhoz. A méretvételek, a centi, a szemüveg. Az udvariasság. A pontosság. Foglalkozások, tár­gyak, erények, amikre ma semmi szükség.
Az Ágoston téri templomban harang kondul. Meglódul a kocsisor, én is megyek tovább.
(2014)