(Nézői levél)
Gratulálok a „Holtodiglan” c. műhöz, amellyel Pécsett, 2006. szeptember 21-én találkoztam. Kicsit talán szégyen, kicsit balszerencse, de eddig nem láttam a Társulatot. Az első élmény fölkavart és megnyugtatott. Ahogy az igazi színháznak hatnia kell.
Társammal együtt ültünk a nézőtéren, nagyon nagy csendek tömbjei között. Féltem, hogy kis városunk vidékies közönsége majd értetlenkedni fog vagy csak egyszerűen tompa lesz, esetleg meg nem értett dolgok miatt felszínesen rajongó. Örülök, hogy nem így történt. Valószínűleg mindegyiküket megrázta a kivételes élmény; gondolat, tánc, zene és színtér egysége, egymásba olvadása, nászunk saját történetünkkel. Amikor az elképzelés akadálytalanul haladhat kifejlete felé és betöltheti, amiért jött. Mi ketten, nézők, bámulók – egy férfi és egy nő, valahol az életutak közepén – magunkra és a másikra ismertünk. Láttuk múltjainkat és múltként pergett le előttünk jövőnk. A színpadi gesztusokból, a mozdulatokból, az elmondott és elhallgatott történetekből, a döbbenetesen impulzív zene sikoltásaiból vagy csendes zúgásaiból. A kegyetlen és csodálatos, felülről hulló fényekből. A fémes-hidegen csillogó székekből, tárgyakból, amelyek – akár életünk eseményei – helyüket változtatták, szolgáltak, átalakultak vagy csak keretezték és tartották mindazt, ami volt. Nem volt olyan mozdulat, ami előtt nem kell fejet hajtani. Öröm volt, sugárzó öröm, hogy a két emberi test, a két ember nem küszködik korlátokkal és – ebben a széttöredezett világban – minden helyzetben és pillanatban teljesség, egész és ünnep.
Bozsik Yvette és Vati Tamás: főhajtás és kézszorítás.
(2006)