Ha ez szándékos és nemcsak véletlen, nem kell a szünetben átrendezni a színpadot. A teret úgyis a dialógusok, a viszonyok feszítik ki, nem a tárgyak. A második rész jó példa erre. Zseniális, ahogy a színjátéki szöveg keresztbe cikázik az egymástól távolabb állók között, egyre nagyobb feszültséget indukálva. És jobb a második rész, talán a nyersanyag miatt is. Több a költői jelenlét, több a száraz mondatokból hirtelen kiguruló, gyémánt-csillogású hasonlat, szókép. A feszültség már kriminálissá nő, a megoldás felé taszítva a darabot. De vissza az elejére. A kezdés köztiszteletben álló polgárairól már azonnal ordít a korrupció, a lelki-tradicionális impotencia, a kicsinyesen hazug élet. Helga színre lépésével hirtelen fény ragyogja be ezt a középkori teret. Az inkvizítorok eltakarják szemüket, betapasztanák szájukat is, de mégis mint koldus-batyuból kifordul belőlük minden pitiáner erkölcsi nyomorúságuk. Helga különös keverék: a fénybe tartva, ha vizsgálom, mindig más oldalát mutatja: cserfes kamaszlány, nedvesen-érzéki nő, okos-bolond tréfacsináló, megesett szegény lány, számító démon vagy tehetetlen áldozat. Egy angyali, házi prostituált, akinek azonnal a pártját fognánk és ellenszenvünk a testét kihasználó korrupt hímek iránt csak fokozódik. Egy angyalt csak angyal válthat meg, bár ez a vándor-angyal jól bánik férfi-szerszámával is. A véres kés, a családi mészárszék, a gyilkos kiléte lassan háttérbe szorul, annyira sem lesz érdekes, mint hogy Fleischné hurkája most ehető-e vagy sem. Ezek a kofázó feleségek, jaj, nagyon élethűre sikeredtek! A darabíró huncut mosolyait nekik tartogatja, a várost ők billentik vissza a morális egyensúlyba, különben belesüllyedne a férfi-mocsokba.
A vándor-angyal Himmler lassan lecsúszik arról a magaslatról, ahová az első rész emelte, amikor még őrült vagy gyilkos vagy költő, de mindenképp, mindenkinek érdekes és veszélyes volt. Engedelmesen hagyja, hogy a hurka mellől elvonszolja a domborodó hasú Helga, valami zavaros kismama-vőlegény miliőbe. Mikor kiderül, hogy elvitték, már nem is hiányzik.
A másságban csak Helga kitartó. A közhelyességben fulladozó elöljárót titkos hatalommal csavargatja ide-oda, és az kacskaringós úton jut el az igaztévő bíró szerepétől az elutasított szerelmes és föl-nem-nőtt férfi-gyermek pózain át ahhoz, hogy a maga módján fogcsikorgatva, de szembeszálljon mocsaras környezetével és végül apaként vehesse kézbe Helga újszülött kislányát. Nem dicsőülhet meg, a pozitív hős szerepe már sok lenne neki, hisz Helga meghal a szüléskor, mindent megoldva és egyben örökkévalóvá merevítve a szituációt: lépni innen már sehová se lehet.
A verseket író foglárt pedig nem lehet bolondnak nézni, az erőteljes szerepjátszás amúgy is felemelteti fejünket, ha megszólal. Ő a művész szignója a kép sarkában. Szövege túllendíti a szerepen, az elöljáró szemébe már ő vágja az igazságot a kitalált levélről, szerelmes verseivel meg a sorban is maga mögé utasítja. Hogy így megnövekszik, már akár ő is lehetne a meglepetés, a véres tett elkövetője, de nem, visszasüllyed a „rímek és kulcsok zörgetésébe”.
Mint mellékszereplő, epizódjaiban nagyon erős az Anya és a Veterán, könnyítendő terhünket, melyet a kiteregetett szennyes látványa okozott. Aztán a végére lassan mindenki eltűnik, hiába áll esetleg még a színpadon: jelentőségét veszti. Már senkit sem érdekel, ki volt a darab kezdete előtti véres szertartás elkövetője, itt az új halál, vérben és mocsokban, de mégis minden salaktól megtisztulva: Helga életet ad életéért cserébe. A város tovább élhet, a piacon tovább sülhet a hurka, töprengve jövünk ki a színházból. Közönyünk és fásultságunk megmozdítva bár, de továbbra is a szobánkban áll. Elfordulunk a tükörtől.
(Darvasi László: Bolond Helga. Janus Egyetemi Színpad, 2000)