Friss diplomával a zsebemben elindultam állást keresni, nem ment könnyen. Néhány hónappal a diploma előtt elvétettem egy adminisztratív rendelkezést és ezért hónapokig nem alkalmazhatott senki. Már december volt, amikor Királyegyházán pár hétig mégis sikerült dolgoznom (aztán kölcsönös sajnálkozások közepette el kellett jönnöm). Jó volt, vitt a lelkesedés. Reggel hétkor már a szentlőrinci vonaton ültem, aztán gyalog vagy stoppal a faluig (pár kilométer). A fiatal tanár bácsi látványnak sem volt utolsó. A hosszú fehér köpeny felső zsebéből hatalmas hőmérő kandikált ki, amit a fizikaszertárban találtam. A fizikaszertár a padláson volt, egy kupacban minden, és a galambokat kellett elkergetni ahhoz, hogy hozzájussak valamihez. Volt, hogy beugrottam helyettesíteni kémia órára; na, az emlékezetes kísérlet volt, mert kísérleteztem (mindannyian életben maradtunk). A tesi óra egy szép decemberi napon meg abból állt, hogy engem a felső tagozat a focipályán hóemberré hógolyózott…
Még volt pár próbálkozás Pécsen, Anikó utcai, meg a Jurisics úti iskolák, egy félév itt, egy félév amott. A Jurisicsban már otthonosabban mozogtam, terveim voltak, lelkes fiatal tanerő voltam. A fizika előadó falát körben híres fizikusok fényképeivel tapétáztam ki és elhatároztam, hogy Németh László nyomába lépek azzal, hogy nem egy tantárgyat, hanem egy kort, vagy legalább fizikatörténetet is fogok tanítani, sok lenyűgöző kísérlettel, kalanddal. Amikor besötétítettük a termet és a prizma másik oldalán színekre bomlott a fénysugár, boldog voltam, és lelkesedésem átragadt a tanulókra is. Volt egy november hetedikei ünnepély (a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, ugye), amit rám bíztak. Összefogtam az irodalom- és történelemtanárral és a tornateremben lézersugárral, Pink Floyd zenére ment a műsor. Még ez a formabontás is elment, elkönyveltek bogaras, furcsa, fiatal fickónak, de férfi legalább és kellett a férfi tanár.
Sajnos a Magyar Néphadseregnek is kellettem újra, a már letöltött 11 hónapot újabb kilenccel hosszabbították meg. Jászberény már jobb volt, mint Kiskőrös, tartalékosként már tiszthelyettesek voltunk, akkor mentünk ki a városba, amikor akartunk. Mentünk is, focizni, csajozni, ez-az. Az ember a rosszat felejteni kívánja, így voltam én is ezzel, ezért az újbóli behívásommal (7 hónapra) összekeverednek az emlékek; ami biztosan megmarad, a Jászság együttesnél töltött néhány próba, mosolygós fiatal arcok, Tímár Sándor tánctanítása, dalok és táncok, és persze megint egy lány, akinek férje pilóta volt, mégis velem ment el egy jó kis sátras lakodalomba, valahová a Mátra aljára. A végén már Pécsen úgy mentem a laktanyába, mint egy munkahelyre, este otthon aludtam, kivéve persze a szolgálatokat.
A két katonaság között sehogy sem sikerült iskolában elhelyezkednem, ezért egy nap megjelentem a Biofizika Intézetnél, és korábban már említett jóakaróm (és kollégái) segítségével felvettek tudományos segédmunkatársnak.
A Biofizika egyrészt az orvosi része volt, másrészt akadémiai kutatóintézet, zseniális és regényes alakokkal. P. kolléga időnként közölte velem, hogy neki akkora van, hogy a hetedik varjú már csak fél lábbal áll rajta. N. kolléga nem volt korán kelő típus, délelőtt tízkor még kissé véres szemekkel nézett maga elé, és az izomműködés rejtelmeit feltárni szándékozó kísérletek nem haladtak. T. igazgató hétfő reggelenként vadászatról érkezett többször, amiről a Lada kombiban látható agancsok tanúskodtak. X. kolléga és Y. kolléganő néha bezárkóztak egy félórára, kettőre, hogy bizonyos tudományos kérdéseket alaposan megkonzultáljanak. Viszont volt egy műhely, amelynek mérnöke bármilyen kísérleti eszközt képes volt megkonstruálni és volt Tegzes kolléga, aki egy nap a szobájában egy fekete, lapos kis dobozt mutatott nekem, ami egy kis tévéhez volt kapcsolva: egy ZX81-es személyi számítógép volt, akkora újdonság, hogy senki sem ismerte. Tegzes kolléga felém fordult és így szólt: ezt tanuld meg, ez a jövő… És így is lett.
Feladataim sokrétűek voltak. Enyém volt a labor takarítása, a lombikok elmosogatása, a műszerek rendben tartása, minden olyan apró munka, amivel a nagyok már nem akartak bíbelődni. A kísérletek előkészítése, felügyelete, az adatsorok rögzítése, feldolgozása. Az elsőéves orvostanhallgatók oktatása gyakorlatokon, demonstrációk vezetése. A lézer akkoriban nagy újdonság volt, egy alkalommal még Körte fotóművészt (Körtvélyesi László) is elhívtam, hogy megörökítse a vörös fények optikai játékát a felületeken.
Majd minden nap 10 órakor teázott a kutató csoport, amelynek én is tagja voltam, ott szerettem meg az Earl Grey teát, ott kaptam útravalót Párizsba (Rue du Cha-qui-peche). Itt történt a diszkusszió, itt beszéltek meg minden fontos aktuális tudományos kérdést. Nekem folyóirat-cikkekről kellett referálnom. A cikkek angolul voltak természetesen, ismernem kellett a szakirodalmat, angolul is kellett tanulnom és beiratkoztam az ELTE fizika levelező szakára is. Egyszerre mindenhez kellett volna értenem, biológiához, sejtbiológiához, biokémiához, élettanhoz, molekuláris- és atomfizikához, és a lézerek optikájához. Előttem állt egy egész élet, tele tanulással, kutatással, rengeteg munkával. Nem voltam még eléggé felnőtt a feladathoz…
Az igazi kutató szobájában alkalmanként este 10-kor még égett a lámpa, a kísérlet lefolyását nem érdekelte a munkaidő vége. Én viszont este 7-re már néptánc-próbára mentem, a Baranya Táncegyütteshez, ezenkívül még fiatal is voltam, huszonéves, és tele volt szép lánnyal a világ…
Így történt, hogy nem lettem kutató. Talán a csúcs akkor volt, amikor egy idegtudományi konferencián önállóan előadtam. Aztán jött valaki, akinek helyet kellett csinálni, és én voltam a leggyengébb láncszem. Főnökeim úriemberek voltak, állást szereztek nekem az Egyetem egy másik részében, a Radiológiai Klinikán. Pontosabban a Telekobalton, ahol a sugárkezelések folytak és ahová sugárfizikus kellett, mert az előző – mint később megtudtam – felkötötte magát a gépházban.
A sugárterápia nem egy vidám hely, akkoriban még kevésbé volt az. Én fizikusként ritkán találkoztam betegekkel, nekem az ember és a betegség csak dózistérkép volt, különböző metszetekben, később 3D-ben. Azért a betegvárón néha keresztül kellett menni.
Szerencsére ismét egy olyan helyre csöppentem, ahol a legmodernebb technikai újításokat és eszközöket alkalmazták. Munkámhoz nagy számítási teljesítmény kellett, fokozatosan jutottunk el a termináloktól a Commodore és DOS-gépeken át a Windows-ig (3.1, XP, ugye, ilyenek is voltak valamikor). A diagnosztikai és terápiás berendezések is a kor legjobbjai voltak: lineáris gyorsító (Elekta), brachyterápiás készülék (Nucletron), később a micromultileaf collimator (Brainlab). Persze volt hőskor is, volt egy olyan kobaltágyú (besugárzó készülék), amely gravitációs elven működött úgy, hogy csigák végén levő fémdobozokból kellett ólomsúlyokat pakolgatni a helyes működéshez, egy szerelőaknában térdig állva.
Itt aztán eltelt huszonegy év, amiben sok jó volt, és sok rossz, tehát egy átlagos életszakasz. Megvan az oka, hogy miért nem részletezem. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.
Hogy évszámokat is írjak, 1979-ben kezdtem a Biofizikán, öt év múlva (1984) jött a Radiológia, és 2005 az év, amikor el kellett jönnöm.
Hogy mi történt 2005 után? Erről majd később.
Azért néhány képet megmutatok ebből a korszakból.
