A korál-előjátékok a lemezjátszón.
Hozzád kiáltok Uram, de nem kiált, még le is halkítja hangját, alig hallhatóvá lesz a zene, kápolna a katedrálisok árnyékában, éjszakai égbolt fényei ilyenek, ahogy a város fehér izzása elhalványítja őket, öröklétük szilárd geometria, a világ kezdete óta szövik ezt a szőttest, és ugyanazok a szálak megalkotják a káoszt és a rendet, ember-előtti sötétséget és a számunkra legkedvesebb arcokat, kiapadhatatlan folyók zúgása, áramlik a zene, a tiszta szépség, és a borzalom képei a híradóban, a fenyegetés, erőszak, halál iszonyú előérzete, nyugodt hangon elmondott halálsikolyok és hűvös józansággal bemutatott vérfoltok, igen, most még írok, de a következő pillanatban vörös-izzón szétolvadhat a Föld, a város, a szoba, amelyet betölt a muzsika, most még, most még egyensúlyozunk, ügyetlen kötéltáncosok a nemlét szakadékai fölött, és nem mi akartuk ezt a mutatványt a halál közönségének, vakuló szemmel, tompult érzékekkel, megöregedve még állunk a kötélen, igazi szomorú bohócai a létezésnek.
Esik az eső, a sötétzöld délután megfeketedik, most kezdődik csak, de mintha öröktől tartana már az este, hideg a csönd az utcákban.
(1983)