Pompás magyarok, templomból jövet,
Mentek át a Kalota folyón
S a hidat fényben majdnem fölemelte
Az ölelő, júniusi nap.
Nem kritika, méltatás. Annak, aki méltó rá. Küldöm, aki érti.
Tiszta kézzel és tiszta szívvel veszem kézbe mindig Malonyay könyveit, köztük a Kalotaszegről szólót. Az ő leírásai, képei már az enyémek is, mert elmentem, láttam, átéltem. Tudom.
Tiszta szívvel és tiszta szándékkal kell beülni a Budai Vigadóba is, az Állami Népi Együttes Kalotaszeg-estjére, amit Farkas Zoltán Batyu készített, mint jó mesterember. Rábízhatjuk magunkat, mert elment, látta, átélte, tudja. Olyat is, amit eddig senki, olyat is, amit más így nem. Úgy vallani Kalotaszegről, hogy a képek, zenék, táncok a lélek falába vésődjenek, talán örökre. Ez nem a sokadik műsor erről a nevezetes tájról. Ez talán nem is műsor, rosszul jár, aki ilyesmit vár. Ez szertartás, együttlét, felmagasztalás. Nyissuk hát föl a könyvet!
Az ünnep áhítata. A színpad falusi utca, amely végén a fiatornyos, kerített templom magasodik. A színpad tisztaszoba is, tükörrel, amely megmutat minket, kijelöli helyünket a világban. A színpad falusi ház tisztára söpört udvara is, ahová a lakodalmi menet megérkezik. Lehet, hogy templomba megyünk vagy onnan jövünk. Együtt vagyunk, a gyönyörűséges zene már a szívünkig ér, túlcsordul, táncolni kezdünk. Együtt, ugyanarra a szívdobbanásra. Hosszan, méltóságteljesen, időt hagyva mindenre. És az Invirtita szaggatott ritmusú egységéből lassan kiválnak egyesek. Egyéniségek születnek, olyan természetességgel, ahogy tavasszal kinyílik egy-egy virág a kertünkben. És percek törtrésze alatt elmondják életüket, vágyaikat, érzéseiket, indulataikat a virtuóz figurák nyelvén. Átszűrődik a zene rajtuk, mint tinta az itatóson, káprázik szemünk, látva ezt a gazdagságot, sokszínűséget, játékot a tánc újrateremtésében. A néző bűvölten ül, figyelve, hogy szinte észrevétlenül lesz a sokból egyszer öt pár, egyszer két legény, egyszer öt. Szemünket szelíden vezetik az események. A szertartás részesei lettünk.
A színpad mérai, inaktelki tánchely lesz, lehet, csűr döngölt földje, lehet, durva padló. Hajnal felé járunk, az elhangzott zenék, táncok még a levegőben keringenek, mint a finom por. Támla nélküli padokon ülünk, és belekapaszkodunk énekeinkbe, mert kevés a fogódzó. A prímások egymással versenyeznek, ki tudja szebben érinteni a húrt, húzni a vonót, hogy a hang a lélek belsejében szólaljon meg, hogy a zenében, mint tükörben lássuk egész életünket, bánatunkat, örömünket; terheinket, amelyeket most letettünk holnapig. Vasfegyelemmel és alázattal szolgál a kontra és a bőgő; mint a templomi kazettás karzat oszlopai, tartják a zenét.
Elvesztettük juhainkat, veszendőben a föld, a ház a faragott kapufélfával. Temetőinkben a fű kopjafáinkat lassan befödi. Hogyan lehet mindezt elviselni, magunkban tartani? Nem lehet. Kell, hogy mindez kirobbanjon belőlünk, kell, hogy a bánat után öröm is jusson! Mindez egyetlen tánc, a legszebb: a kalotaszegi legényes.
Kós Károly írja a „Varju nemzetség”-ben:
Ketten táncoltak, és az tánc volt. Az egyik erős és nehéz, mint a bika, a másik hajlékony és karcsú; magas mind a kettő, és értette mind a kettő. Ilyent nem látott még Kalotaszeg. Ebbe belébomlottak nemcsak a fehérnépek, de az emberek is.
Bizony ilyent nem látott még a Budai Vigadó sem. Persze, hogy nem a figurákról van szó… Hanem arról, hogy a szomszédságban az „Ampelos”-szal, a Lánchíddal, az idegesen és szakadatlanul áramló forgalommal, egyszóval Budapesten meg lehet-e hitelesen idézni Kalotaszeget. Meg lehet. Ezeknek a fiúknak és lányoknak elhiszem. Jó tanítványok, „a mag nem hullott betonra”.
Amikor már az extázist fokozni nem látszik lehetségesnek, megjelennek a cigányok a táncban. Nemzedékek óta nézik és szolgálják a táncot, most pár pillanatba és figurába minden tudást belesűrítenek.
Véget ér a tánc. A zene még szól, lassúdan, a dolgokat új rendbe helyezve lelkünkben. A táncosok lassan visszalépnek a megidézett csodától. Híres kalotaszegi prímás utódja lép mély tisztelettel és alázattal a színpadra, kezében tartva a múltat és az életet: hegedűt és vonót. Csak egy hajnali ének, cigányul. Döbbenetes, felforgató, vakító felismerés, hogy bánatunk, örömünk közös mindenkivel, aki ember módjára akar élni e világon.
Eljött az ünnep napja. Vessük le tetves gatyáinkat, űzzük el férgeinket szívünkből is. Emeljük föl szívünket! Eljött az ünnep, induljunk.
(2005)