A pontosság.
Nem kell pontosnak lenni. Mindenki számtalanszor átélte, lehet, sokaknak fel sem tűnik, a mindennapok természetes velejárója lett. Akár rá is kérdezhetsz az időpontra: fölösleges, úgysem tartják be. Ez is egy örvény, mert lefele visz és ismétlődik benne valami, de egyre veszélyesebben, egyre többet rongálva minket.
Rongál minket, mert vannak még homályos emlékeink arról, hogy lehet pontosnak lenni és néha felötlik bennünk az a lehetőség, hogy az új találkozóra időben érkezünk. Megtesszük ezt, főleg ha érdekünk, főleg ha kárunk származhat abból, ha nem érkezünk pontosan. Aztán mi történik? Mi pontosak vagyunk, a másik késik. Ha közöttünk nincs semmilyen alárendeltségi viszony, megállapítjuk, hogy hülyék voltunk, ismét, sokadszorra tettünk valamit, amit nem volt érdemes. Megint a mi időnk ment el, amit annyi másra fordíthattunk volna! Még a percek is számítanak! És a következő találkozókra jó ideig késve érkezünk. Pedig ezzel csak jóváhagytuk az örvényt.
Külön történet a kifogások, mentegetőzések története; ha vannak ilyenek egyáltalán. Ez még megvan, de nem a rossz lelkiismeret okán, inkább, hogy áthidalja a kezdeti kommunikáció döcögőit. Folyamatosan, begyakorlottan (és általában jó hosszan) ecseteljük, hogy miért késtünk. Lényeg, hogy a végére szinte a másik kérjen elnézést. Mi persze nem fogunk.
Mi a legrosszabb a késésben? A bizonytalanság. Lehet, hogy nem is ez az időpont, a hely… Lehet, hogy a másik nem jön, s az okok nyugtalanítóak lehetnek mindenképp. Valami baj van. A világ kibillent az egyensúlyból, lelkünkben zavar és kétely. Átéljük, elszenvedjük a csapást, hogy a másik nem jön vagy jött, avagy késett. Nagyon mélyre el is raktározzuk mindezt, a mindennapos frusztrációk mellé. Aztán mikor mi leszünk késésben, valami mintha enyhülne bennünk a szorításból. Minket nem lehet hülyére venni… Az, hogy a másiknak nem jó a késésünk? A másik helyzetébe ilyen formán nem képzeljük magunkat. Tudnánk, üzleti tárgyalásokon kiválóan alkalmazzuk is a tanultakat, de egy kis késés miatt? Ugyan már…
A pontosság csak egy azon dolgok hosszú sorában, ami egykor megvolt, mára elveszett.
Az ígéret.
Nem kell betartani. Megígérem, talán még úgy is gondolom, hogy úgy lesz. Aztán nem. Értetlen és felháborodott én leszek: miért kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni? Mások talán betartják ígéreteiket? Ugye, nem. Örvény ismét. A mások tökéletlensége feljogosít minket arra, hogy mi is hibázzunk. Bár részünkről ez nem is hiba. A fogalmakat mi úgy értjük, ahogy nekünk kényelmes. Szabadok vagyunk, nem? Szabadság van, nem?
És nem, és nem értjük, hogy önmagunkat tesszük tönkre. Kiszámíthatatlanná válunk, megbízhatatlanná. Ó, szabadok lettünk valóban, ez igaz, de nem a tengerparton szaladgálunk már ágyékkötőben és nem kavicsokkal dobálózunk. És nem járókában tipegünk kétévesen. Felnőtt emberek közösségében élünk, természetünk parancsa szerint. Ezt a közösséget tesszük tönkre nap mint nap, de nem ismerjük el a rongálás tényét. Csak egy téglát vettem ki a falból, ami nem is tégla volt és nem is a falból vettem ki… A fal viszont süket a balgák okfejtéseire. Ledől, ha elég sok tégla hiányzik belőle.
Ez nem a kőművesek blogja.
Vagyis igen.
(2007)