Tanac
(Nézői levél) Gratulálok a „Holtodiglan” c. műhöz, amellyel Pécsett, 2006. szeptember 21-én találkoztam. Kicsit talán szégyen, kicsit balszerencse, de eddig nem láttam a Társulatot. Az első élmény fölkavart és megnyugtatott.
Igen, ezek lettünk. Üresen fut a filmszalag vége a vetítővásznon, hull felülről a csillámpor, éles fényekben állunk, idegen utcákon, idegen emberek között. De a zenét senki nem veheti el tőlünk,
Messziről kell elindulni. Mélyről kell felemelkedni. Az első lépést kell megtenni és az út felfedi magát. De hol van az a messzeség? Meddig merüljünk a súlyos és néma vizekbe? Hogyan
Pompás magyarok, templomból jövet, Mentek át a Kalota folyón S a hidat fényben majdnem fölemelte Az ölelő, júniusi nap. Nem kritika, méltatás. Annak, aki méltó rá. Küldöm, aki érti. Tiszta
Fanyar füst száll az októberi kertek fölött és megszűri a késő délutáni napfényt. Füvek, fák zöld ereje kimerülőben, de még mindig ezer árnyalat, ahogy az udvar hosszában végigtekint az ember.
Tizenkét öregasszony. Nagyszombat délutánján, az utcán. Azzal a nehézkes, billegő járással, fájós lábbal. A körmenet élén két templomi zászló és a kereszt. Jönnek fölfelé, a meredélyen. Körülöttük ragyog a tavasz.
Igazságos düh. Se csók, se bók, csak jönnek a látogatók. A nemkívánatos vendégek, akikből zsarnokaink lesznek. Érzéketlenségük az otromba zsáké. A küzdelem eleve reménytelen, de ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk
„Életünk csak a szerelem fényétől kaphat színt és jelentést.” Valamikor régen Virginia Woolf-nál olvastam ezt és bár szépnek találtam, rögtön vitatkoztam vele, hisz mennyi minden más is boldoggá és kiegyensúlyozottá
Ha ez szándékos és nemcsak véletlen, nem kell a szünetben átrendezni a színpadot. A teret úgyis a dialógusok, a viszonyok feszítik ki, nem a tárgyak. A második rész jó példa
Ül két tündér az egymással szembefordított két padon és tündérkedik. Az egyikből ömlik a szó, kápráztat és csillog, szédít és tódít. Álmélkodik a másik, hümmög és csodálkozik, próbál akár közbekérdezni: