USA. Ebben az országban rend van. Igen, láttam a városok szélét is, a szemetet is, az összefirkált épületeket, de nem az a jellemző. Most épp vonaton ülünk, Harrisburg-ból (PA) New York-ba megy a vonat, és a kalauz épp most szólt valakinek, hogy ne nézzen videót a laptopján fejhallgató nélkül. Egy kattintás és hang levéve. Ne zavard a másikat.
Ha valaki erre azt mondja, hogy de… És elkezdi felsorolni mindazon visszásságot, ami Amerikában (értsd USA) létezik, akkor azt mondom: OK, biztos igazad van, de én ezekkel nem találkoztam, pedig ez már a harmadik utam ide. Nem jellemző. Mindig gyűlöltem azt a véleményt, amely olyan igazságot mond ki, ami nem jellemző és az adott esetben éppen elfedi a valóságot, tehát hazugság. Van pénzed? Igen, van,
1 dollárom. A másiknak is van? Igen, van, 1 millió. Ó, akkor nektek van pénzetek és máris egy kalap alá kerültetek, egy halmazba, azokéba, akiknek van pénzük. Logikailag igaz, de a valóságot elfedi, mert a valóságban az egyik szegény, a másik gazdag.
Az amerikai Észak-Keleten voltunk, Pennsylvania államban, egy kisvárosban, ahová sokféle nép jött egykor a vas/acéliparban rejlő munkalehetőségek miatt. A dicsőséges múlt már elmúlt, mégis van itt még munka, különféle high-tech cégek jóvoltából, és itt van a Hershey’s csokoládégyár, ahol az USA legkedveltebb csokiját gyártják. A városszéli szállodában a reggelinél a két hölgy kb. tízszer kérdezte meg, hogy mindennel elégedettek vagyunk-e, nincsen-e valamilyen kérésünk. Pedig nem voltunk VIP-vendégek… Vagy a tegnapi ebédnél szintén állandóan ott volt a felszolgáló figyelme rajtunk, sőt be is mutatkozott: ő Hanna és mindenben a segítségünkre lesz. Már-már zavaró, de mindig eltalálják a mértéket, hogy mégse legyen az. A mi kis koszos Kelet-Európánkban hol vagyunk ettől?
Nem kell megkövezni, Kelet-Európa kicsi és koszos, míg itt nagyok a méretek és tisztaság van. A WC mindig működik és mindig van benne papír… Amíg ide nem érünk el, addig sajnos joggal tartanak minket olyanoknak, akik csak egy lépésre vannak a vademberektől. Nem kell megkövezni, én szeretem hazámat és szeretem azt a Kelet-Európát is, ami olyan épített és szellemi kincsekkel bír, amivel Amerika nem. De a koszt nem szeretem, ez van.
Harrisburg/Steelton előtt Chicago-ban voltunk és kifogtunk egy szép, napsütéses napot is, ami nagy szó ebben a télutói, havas, mínuszokkal borzongtató városban. Chicago is tiszta. Az a városrész, ahol vendéglátóink laktak, a Riverside Village, a falu nevet viseli, de ez csak annyiban igaz, hogy a házak szépek, környékük gondozott és nincsenek közel egymáshoz. Jó itt lakni, de a lakosoknak jó magas adót kell fizetni a szépségért és kényelemért, magasabbat, mint máshol. Az adó a kommunális szolgáltatásokra megy és oktatásra. Mielőtt valaki megint közbeordítana, hogy igen, de a Downtown, vagy a többiek, a feketék lakta negyedek, stb., elmondom, hogy igaz, vannak rosszabb részek is. A Downtown-t amúgy is rosszul mondtam, hiszen az a legszebb rész, a belváros, a felhőkarcolókkal. Nem szeretnék felhőkarcolóban lakni, de ott nem is lakik senki, azok irodai épületek.
Lehet, hogy csak szerencsénk volt, de nem láttunk lepusztult részeket. Nem jellemző. Láttuk Obama elnök házát (bár nem itt született, mégis itt nőtt fel), a házat s az utcát is éjjel-nappal őrzik. Chicago már a Mid-West, az amerikai Közép-Nyugat, az emberek nyugodtak és derűsek. Nem messze innen – a vonatból jól lehet ezeket látni – amish telepek, farmok vannak, ahol a civilizáció áldásaiból csak mérsékelten részesülni kívánó emberek laknak. Jönnek-mennek a vonatokon, az utazás megengedett, csak autót (vonatot, repülőgépet…) nem vezethetnek. Ha kitekintve a vonatablakon egylovas fogatot látsz az úton, azt biztos, hogy amish hajtja. Mindenki szívesen vásárol tőlük, mert tiszta módon termelnek vagy készítenek el bármit, még konyhabútorért is érdemes velük üzletelni. És most jön a csattanó: senki nem röhögi ki őket, pláne nem gúnyolja felfogásukat. Tisztelet, megértés, hit. Steelton minden második utcájában van egy templom. Barátom angolja, ha néha döcögősre sikerül, a Közép-Nyugat emberei komolyan figyelik, és megértik, és örülnek ennek…
Lehet mondani mindennek az ellenkezőjét, meghallgatom, talán el is fogadhatom; az óvatosság sosem árt, és ne legyenek hamis illúzióink sem. Viszont Svájcban akkor is csodálatosak a hegyek, ha esetleg vannak szomorú, vizes síkok is…
New York a második sokkoló élmény ezen az úton. Pécs és Budapest, egyáltalán az annyira vidéki Magyarország után Chicago belvárosa volt az első. Nem tudom pontosan megmondani, miért vannak ezek a megrázkódtatások, de nem valami sznobéria ájultsága, inkább döbbenet, hogy lehetnek ilyen városok is a földön. Chicago-ról már szóltam röviden, most a City.
Ismét: lehet másnak más véleménye, nekem a Times Square a világ központja. Ennyi gazdagságot, ennyi csodát máshol még nem láttam, igaz, nem jártam a Távol-Keleten vagy Dubai-ban, talán ott is meg tudnék lepődni. Nemcsak a szakadatlan áramló forgalomra, a sárga taxik ezreire gondolok, a luxus limuzinokra, a tízemeletes fényreklámokra, a toronyházakra; bár azok is az élmény részei. Van egy érzés, hogy a mai, modern városok közül a legnagyobban vagyok és annak centrumában; ez az érzés felfokozódik, néha már eksztatikus. Rögtön felsorolok kettőt a csodák közül: a Broadway színházai és a Museum of Modern Art. Azt, hogy Manhattan az üzleti és a médiavilág központja is, most meg sem említem. Szerényebb szállodánk a 42. utca vége felé volt, s naponta befelé sétálva a New York Times toronyházához közel haladtam el; máskor a McGrawHill kiadó hasonlóan monumentális épülete akadt utamba.
Tehát a Broadway és egy este a Brook Atkinson Theatre-ben, a 47. utcában. Hiába gondolja valaki, hogy most színházi beszámoló következik: nem, ezen az estén időutazáson vettünk részt a Rain zenekar jóvoltából, akik hihetetlen hitelességgel idézték föl az egykori Beatles korát, alakjait és zenéjét. Minden pillanatban lehetett tudni, hogy ez nem az igazi Beatles és mégis százszor megtörtént a csoda; a régi vetített filmfelvételek, az azonos ruhák és gesztusok és természetesen a zene visszarepített minket az Ed Sullivan show-ba, a Shea Stadium-beli óriáskoncertre, az Abbey Road-ra… Persze, hogy elfogult vagyok, hiszen ez a zene a fiatalságom, a lázadó korszakom zenéje, még ha aztán már másfelé, progresszívebb irányokba tájékozódtam az akkori zenében. Ez a zene, ezek a számok (A Hard Day’s Night, Yesterday, Girl, Twist and Shout, Hey Jude, Let it be és még hozzá Lennon a Give Peace a Chance-szel, és még, még, két és fél órán át) megbolondították a City közönségét… Hihetetlen, ami történik, de amikor Paul McCartney (Joey Curatolo) összeüti egyszer a tenyerét, azonnal tapsba kezd a nézőtér, a számokat együtt éneklik a zenészekkel, és amikor elindul a Twist and Shout, mindenki felugrik és táncolni kezd a nézőtéren! Ez leírhatatlan… Három generáció, ősz hajú urak és hölgyek, középkorúak és fiatalok éppúgy rázzák, senki sem marad ülve… Ugyan van egy-kettő, aki döbbenten fordul hátra, de látva a többieket, nem lehet mást csinálni: tapsolni, táncolni és énekelni…
Lehet persze fanyalogni, de a zene jó, a fickók hitelesek, mégis visszafogottak, az öröm őszinte. Csak a zene az, ami tűzbe hoz, nem pedig más…az előadás előtt a hangszóróból elhangzanak a szokásos kérések, figyelmeztetések, de ez is oldott, laza…please, do not smoke…anything …(ne dohányozzanak/szívjanak…semmit…).
A MoMA (Museum of Modern Art) meglátogatására persze nem elég három óra. Két emeletet a hatból ugyan sietősen végig lehet nézni, de valóban nem tudtam, hogy merre nézzek, hol álljak meg hosszabban, milyen csoda vár a következő teremben. Következik egy korántsem teljes felsorolás: Cezanne, Monet, Van Gogh, Seurrat, Braque, Picasso, Modigliani, Malevitch, Chagall, Kandinszkij, Rousseau, aztán az amerikaiak, Pollock, Warhol…
Mégsem a kincsek mennyisége egyedül, ami lenyűgöző, hanem a nyugalom és a kedvesség, ami az épületben dolgozók felől árad. Lehet, hogy ez egy jó nap volt, vagy kivételes, de akkor is el kell mondanom, hogy a jegyárusító hölgy tudta, hol van Hungary, hogy a teremőrök külön udvariasan felhívták a figyelmemet, hogy ugyan a videokamerámmal sajnos videofelvételt nem készíthetek, de csináljak vele – ha lehet – állóképeket. Azt szabad, sőt ajánlott! Igaz, van olyan emelet, ahol tilos a fényképezés, de annak megvan az oka. Andy Warhol 60-es években rögzített super 8-as filmjei mennek lesötétített termekben – itt nem esne jól, mondjuk a vakuzás. De máshol… Fiatal amerikaiak, diákok, egyetemisták vagy egyszerű látogatók odalépnek egy Picasso, egy Van Gogh mellé és máris villan a vaku, megvan az élmény dokumentálása, bárha mobiltelefonon, de megvan. És mindez visszafogottan történik, nem egyes turisták szokása szerint, senkit nem kímélve… Itt kímélnek téged, nem kívánnak zavarni. Van az életnek elég baja, miért legyen még a másik ember is állandóan probléma. Uraim, hol vagyunk ettől?
(2011)