„Életünk csak a szerelem fényétől kaphat színt és jelentést.” Valamikor régen Virginia Woolf-nál olvastam ezt és bár szépnek találtam, rögtön vitatkoztam vele, hisz mennyi minden más is boldoggá és kiegyensúlyozottá teheti az embert! Gondoltam akkor. Mert most állok ebben a vakító fényben és hunyorgok, forgolódok a szerelemben, sírok és nevetek, boldog vagyok és boldogtalan, nem találom a helyem és nem tudom, mitévő legyek.
Nagyon jó szeretni és szeretve lenni. Nagyon rossz távol lenni tőled. Még nem volt idő semmire, csak arra, hogy két test beszéljen, hogy a bőr bizseregjen, simogatások és csókok borítsanak el mindent, csak mosoly, csak könnyűség, csak repülés! Csak repülés és zuhanás és újra emelkedés a gyönyörök kútjából a gyönyörök felhő-magasába. Minden olyan érthetetlen. Minden olyan gyorsan történt, talán amiatt is, hogy véges volt az időnk. Minden olyan egyszerinek, szinte megismételhetetlennek tűnik.
Ismerem ezt az érzést, amely most fogva tart. Ó, én nagyon tudok szerelmes lenni! Akkor élek igazán, akkor vagyok ébren igazán, a többi csak félálom, vegetálás, lecsavart lámpa, félhomály. Vagy csak így gondolom most, de most ez van, az érzés, amely belőlem és tőled ered, amely uralkodik fölöttem és nem hagy helyet a józanságnak. De minek ilyenkor a józan ész! Hogy tönkre tegye aggályaival a kicsi boldogságot is! Nincs feltételes szerelem, mint ahogy a nyári felhőszakadás sem tud más lenni, csak zuhatag.
Kavarog bennem minden, ezért ilyen ez a levél. Nem tudok hűvös beszámolót írni, az azóta történtekről. Nem tudom leírni a visszautat, mikor elváltunk. Talán az egy-két sms dadog valamit arról, hogyan érzek. De szükség van a levélre is, hisz annyi minden a fontos, az elmondani való! Tudom, hogy másnak csak üres szócséplés. Nekem most találkozás veled, tekinteted, mosolyod, arcod, tested megidézése, nagy varázslat.
A napok gördülnek, egyik a másik után és minden lassan halványodik, hiába húzom erővel visszafelé a feledés folyójából, csak elragadja az áramlás a sok képet, érzést, perceket, órákat, mindent, mi veled összeköt. De ez csak a csacska felszín. Valami mélyen átalakult, változások történtek, hogy hol, mikor és mi változott, nem tudom, mint ahogy a tavasz is egyszer csak itt van a nyakunkon virágzuhatagával, zöld hajtásaival, napsütésével és a hideg, a szürkeség már sehol. Egyáltalán, mikor a boldogság megjelenik, olyan, mintha addig nem is éltem volna. Most is lényegtelen, mi volt azelőtt, mondom, bár a múlt mégis meghatároz, kísért és nem engedi, hogy minden megtörténjen, ami lehetne. Már féltem ezt a szerelmet, mert átéltem már párszor, milyen veszíteni és elveszíteni. Nem tölt el a félelem, nem rettegek, csak tudom, hogy van a szobában egy sötét sarok, amelyet nem szeretek, ahonnan valami rossz törhet rám. Meg kell barátkoznom azzal a gondolattal is, hogy minden véges, ahogy a hullám fölmagasodik, úgy el is tűnik, lecsendesedik, a hegyre, a csúcsra fölhágunk és menni kell, menni kell, lefelé is, nem lehet megállni és megállítani, mert ez a vándorlás maga az élet. Mégis. Ma nem hiszek semmilyen józan tanácsnak, bölcsességnek, tapasztalatnak. Csak a szerelem van és amikor már más is lesz őfenségén kívül, már ő sem lesz. Késleltetem azt a pillanatot. Csak ezen a hőfokon vagyok hajlandó létezni. Nem kívánok kihűlni valami ragacsos pocsolyában, amire azt mondják, hogy ugyan már nem szerelem, de szeretet és kölcsönös megbecsülés. Nem hiszek a langy érzelemben.
Lehet-e egyáltalán érteni valamit ebből, amit írok? Aprópénzre váltani biztos nem lehet. Nem lehet megmondani, hogy mi lesz ezután kettőnk között. Nem lehet, hogy milyen lesz, amikor újra találkozunk, milyen áramok futnak majd keresztül kezünkön, testünkön, ha újra érintjük egymást. Most csak a szavak simogathatnak. És simogatnak, Téged is, engem is, ölelnek, bújnak, csókolnak és szerelmeskedni akarnak szavaim. Ha már más nem lehet!
Nagyon keveset tudok. Minél többet élek, annál kevesebbet. Most csak azt tudom, hogy jó veled, jó volt veled, hiányoztál (bár nem tudtam) és hiányzol (ezt tudom). Nem ismerem magamat sem, hát még téged! Nem is akarom, hogy megismerjelek, nem vagyok kíváncsi semmire, nem akarom magam se föltárni, nem is akarok beszélni. „A beszéd csak félreértések forrása.” Nem tudok semmit a jövőről. Csak a jelenben és a múltban élek. Mindez persze a szerelemre vonatkozik. Különben tudom, hogy holnap majd bejövök dolgozni és a piros lámpánál várakozni fogok az autóval. Ó, a lényegtelen dolgokat nagyon jól tudom! Tudom, hogy milyen látszatokba menekülök majd, milyen megalkuvásokat és kibúvókat keresek majd a boldogság elől, nem tudva és nem akarva, csak elszenvedve. Én egy olyan mozdony vagyok, amely gyűlöli a síneket. Reménytelen eset. Másrészről meg: soha nem találkoztál és nem is fogsz ilyen csodalénnyel. Ez nem jelenti azt, hogy többre tartom magam másoknál. Mindenki csodalény. De én most neked vagyok.
Persze neked valami biztatót kéne írni, hogy tarts ki, én is kitartok, miegymás, csinálj finom halakat, meg hasonló zöldségeket. Hát ez nem megy. Lehet, hogy én sem tartok ki, ki tudja mi lesz legközelebb, hagyjál, ne kérdezz!
De mégis. Várd a napot, amikor eljövök, mert eljövök. Tudd, hogy boldog leszel újra. Ne számítson semmi, ne legyen semmi, szűnjön meg a külvilág. Addig élj látszólag. A szerelmesek egymás számára egész világok. Nem lehet többet adni egy kézszorításnál. Nincs nagyobb az ölelésnél, az egymásba-olvadásnál. Minden egyéb hazugság. Csak sokan elhiszik, ezért úgy tűnik: van. De nincs. Csak te vagy, csak én, csak mi. Csak egy szám és egy személy a nyelvtanban. És a gyönyörteli, boldog süllyedés az élvezetek poklára és az emelkedés a kéjek mennyországába! Éljen a szerelem!
(2002)