A koncert vége felé vagyunk. Jandó meggörnyedve – szinte magába roskadva – ül a zongoraszéken, bal keze a kottatartó előtt, a zongorán. Tőle alig pár lépésre a Muzsikás játssza eredetiben azokat a dallamokat, amiket aztán mint Bartók kiemelkedő műveiben szereplőket ismert meg a világ.
Nem a hatvanöt év, nem a millió leütött zongorabillentyű. Amitől itt az ember magába roskad, az a ritka pillanat, amikor géniuszok találkoznak. A parasztzene, mint szinte megismételhetetlen zenei remekmű. A huszadik századi zene egyik óriása, Bartók, aki a parasztzenéből koncerttermek katarzisát alkotta meg. És a Muzsikás, akiknek zenéje az évekig érlelt, minden ízében rendkívüli bor.
A legnagyobb koncertek nemcsak zenei események, ahová az adott város, település úri avagy szélfútta zeneértő közönsége beül, a súlyos függönyök és fények közé. Ez a koncert mind szertartás, mágia, felmagasztalás, átváltozás. Olyan történik, ami ritkán a mindennapokban, talán néha egy-egy emberi élet során, talán még a hit bizonyos templomaiban. Ott és akkor, a helyszínen átélhető a csoda. Ott és akkor, a partitúrák hangjegyei (sokaknak csak hieroglifák) elszabadulnak a papírról és áradó, szívünket betöltő zenévé lesznek.
Éri Péter csak fogja a hosszúfurulyát és megfújja, de a hang nemcsak az övé. Valamikori somogyi pásztorok, egykorvolt világ béresei, földművesei ott ülnek azokon a nyári estéken, mikor már jut egy kicsi idő ilyen bolondságra is, mint a muzsika. Sipos Mihály sem marad fehér hajával szárnyaló önmaga a gyimesi virrasztások dallamait hegedülve, hanem ő lesz a Halmágyi, a Zerkula, ott áll a halott mellett és zenél az élőknek, hogy el tudják viselni a fájdalmat, hogy először még jobban fájjon, aztán lassan tűnjön el, mert élni kell tovább. Porteleki László az erdélyi Mezőség porából hozza és húzza azt a zenét, ami a leglassúbbtól az eksztázisig fokozódik. Hamar Dániel eggyé válik bőgővel és gardonnal. Amikor meg beszélni kell, a dolgokat helyükre tenni, a rendet áttekinteni, akkor beszél és a szavai szigetek a zene tengerében.
Petrás Mária, bárhol énekeljen, katedrálist teremt. A mezítlábas szegénységből, a számkivetettségből, az évszázadok mélyéről jön a moldvai ballada, éneklés és zene. Isten áldjon benneteket! – ez az ő üzenete és mire lehet a mai káoszban nagyobb szükségünk, mint áldásra?
Batyu és Fecske, Magyarország táncospárja, a jó itatóspapír, amibe a zene felszívódik és gyönyörködtető látvánnyá alakul. Ők sem csak itt vannak, ők sem csak táncolnak valami zenére. Ugyanott vannak, ahol a múlt század elején az a madárcsontú, budapesti tanárember, aki estefelé, amikor már elpakolta a fonográfot s hengereit, elment a táncba, a mulatságba, és látott, és értett. Ő csak lelkében táncolt és a fekete-fehér billentyűsoron. Táncospárunk viszont átváltozik, eltávolodik tőlünk, hogy elérjen hozzánk a tánc, a mozgás sodrásával.
Így ingázott az est minden szereplője múlt és jelen pillanat között. Emlékeztünk egy emberre, aki a száműzetésben, New York-i lakásából kipillantva poros falusi utcákat látott, és fájó, gyönyörű dallamokat hallott: Elindultam szép hazámból…
Nekünk kell tennünk, hogy a haza haza maradjon.
(2017)