Lassan, nagyon lassan jön felfelé a régi tér oldalán, az emelkedőn az idős hölgy. Nem koldus, nem hajléktalan, csak öreg. Kezében nejlon szatyor, hátán kisebb hátitáska, fején szalmakalap (nyári hőség van), bal csuklóján szép karóra.
Tíz lépés. Ennyit tud egyszerre, aztán megáll. Én is a téren vagyok, a kávét már megittam, ülök még egy kicsit a délutánban. Éppen mellettem van az egyik megállója. Megáll, felpillant, szemüvege mögött fáradt kék szemek.
Tovább megy. Újra megáll. Az egykori kávéház oldalának dől egy kicsit, félig ülő tartásban, de csak egy negyed percet, haza kell érni, újra elindul.
Nem tudom levenni róla a szemem. Követem ezt az életútvégi kálváriát, míg el nem tűnik a régi kisvárosi szűk utcák valamelyikében.
Fojtogat a sírás. Talán még nem sirattam el őket, a dédszülőket, akiket nem ismerhettem, anyai nagymamám tragikus halálát, édesanyám magányos sírját. Előbb-utóbb talán mindenki eljut erre a pontra. A mindennapok nem engedik a gyászt, az ellágyulást, a kemény külvilágban csak az erős boldogul, kőszívvel, vasfegyelemmel kell küzdeni, aki gyenge, eltapossák.
Aztán jön egy nyári délután, és nem értjük, honnan és miért ezek a könnyek.
Senkiért, mindenkiért, magunkért.