A sarlósfecske szinte sosem száll le, egész életét a magasban tölti. Kivétel az utódok fölnevelése, az mégsem megy a levegőégben. Ha egyszer mégis földre kényszerül, az a halál, mert felszállni nem tud.
Néhány napja egy sarlósfecske repült be a panel teraszából átalakított üveg-verandánkra. Magasan lakunk, ötödik emelet. Talán ugyanolyan toronynak látszottunk, mint amelyek a régi székesegyház négy sarkán állnak. Nyaranta ott sokan röpdösnek, vijjognak, kavarognak az alkonyati égen.
A mi madarunkat először galambnak néztük, aztán denevérnek. Már sötétedett, nem láttunk jól. Majd kirepül reggelre, gondoltuk, és nyitva hagytuk a veranda ablakát.
Nem röpült ki szegény. Ott gubbasztott reggel is, a veranda sarkában, a földön. Nem volt egy könnyű eset, de végül rácsimpaszkodott karmaival a cipőmre. Ott álltunk mindketten, meglehetős rémületben.
Aztán lassan, óvatosan levettem a cipőmet és a madárral együtt a nyitott ablakhoz emeltem. Ahogy megérezte a szabadság friss áramlását, szárnyra kapott. Kísértem egy darabig a szememmel, egyre magasabbra repült, végül oldalt eltűnt a látókörömből.
Becsuktuk az ablakot. Hűvös, április végi idő volt, csupa zöld és kék.
(2016)