A gyimesi út

Egyszer ezt is meg kellett írni.
1988 júliusában a pécsi KISZÖV Néptáncegyüttessel a 30 éves műsorra készültünk. Csak egy-másfél éve voltam az együttes tagja, de jól éreztem magam, még ha érkezésemkor a huszadik (!) is voltam a fiúk névsorában… Boldog békeidők! Abban a névsorban előttem nem piskóta emberek voltak, de most nem erről.
Zsura (Zsuráfszky) csinált egy jó gyimesi táncot éppen a KISZÖV-nek, emlékszem, azt mondta egy térformára, hogy olyan, mint az apja vasutas-jelvénye. A tánc meglett, népviselet nem volt hozzá. Mit lehetett tenni? El kellett menni Gyi­mesbe. Persze nekem ez már a sokadik utam volt, de mégis a legemlékezetesebb lett.
Sanyika, az Agy/Bizniszmen kitalálta, hogy vigyünk szemes kávét, annak jó ára van, meglesz belőle a viselet. Ez még Csau hiánygazdasága volt Romániában, melegvíz, villany, benzin néha csak minden másnap vagy még ritkábban. És kávé sem volt. El is indultunk négyen a Gyimesbe: Sanyika, a Kovács Marci, a Késmárki Tibi meg én. A Lada a Késmárkié volt, azt hiszem (update: a Tibi úgy emlékszik, az enyém volt a Lada).
Sanyika rettenetesen ravasz tervet eszelt ki: úgy teszünk majd, mintha a bolgár tengerpartra mennénk, majd visszafelé, mintha onnan jönnénk, nyaralásból és ezért biztos nem fognak minket nagyon ellenőrizni a határokon. Összepakoltunk sátrat, gumimatracot, strandlabdát, fürdőruhát, bolgár térképet. A kocsi kárpitja mögé egy csomó pénzt rejtettünk el, a pótkerékbe pedig rengeteg szemes kávé csomagot. Amennyi belefért. Nem voltunk mi csempészek, csak táncosok egy olyan világban, ahol még hidegen fújtak a szelek…
Minden rendben is ment Gyimesig, sőt még ott is. Hamar találtunk vevőt, eladót. A kávé helyére a pótkerékbe gyönyörű katrincák kerültek, meg egyéb viseletek. Jutott belőlük az üléshuzatok alá is.
Az azért nem úgy van/volt, hogy az ember bemegy a Gyimesbe és kijön, nem éri semmi különös, megy haza. Nem, mert az egyik gyimesi asszony elmondta a következőt:
“Elveszett egyszer a szél, a köd és a becsület. Hol lehetne megtalálni őket? A szelet a hegyeken. A ködöt a völgyek szájánál. De ha a becsület egyszer elveszett, nem lehet megtalálni sehol sem.” Ezzel indultunk hazafelé.
Ja, volt még egy motel, valahol útközben, ahol benyitva a szobába, ezer légy szállt föl az ágyról. Mit tehettünk? Legyet kergettünk, pálinkáztunk és elaludtunk, hiszen többszáz kilométer volt már mögöttünk.
Hazafelé. Az volt a probléma, hogy maradt még kávé. Azt jó lett volna eladni. Ezért minden nagyobb helyen, ahol keresztül autóztunk, megálltunk, kínálgattuk a portékát, vettek is. Ahogy egyre közelebb értünk a határhoz, egyre fontosabb lett az eladás, Sanyika már a haladó autóból, letekert ablakból kiabált kifelé, kávécsomagot lobogtatva a járókelőknek: Möszjő! Kafé!
Nem csoda, ha a határnál már vártak minket. Hiába volt a sátor, gumimatrac, hiába a bolgár térkép, amit a motorháztetőre terítve szemlélgettünk. Lebuktunk, ahogy kell. Mindent megtaláltak. A húsz katrincát, az ingeket, nadrágokat, bernyócot… Kitekerték a sátrat: benne az ingek. Felemelték az üléshuzatot: ott vannak a katrincák.
Jött a testi motozás, bár nálunk nem volt semmi. A kritikus pont akkor jött el, amikor a Marcit kezdték el motozni, de ő nagyon csiklandós volt… Ő vihogott, a vámosok ordítottak. Ott álltunk a román-szerb határon, sorsunkra várva a senkiföldjén.
A legrosszabb még visszavolt: a pótkerék. Benne a sok viselet, de levegő egy köbcenti sem. Mondja a vámos (már nem tudom, kinek), hogy vegye ki az autóból. Kivettük. Üsse oda a földhöz, hogy mekkorát pattan vissza…
Nem pattant az egy centit sem. Szétszedni! Csak húzták elő a pótkerékből is a szebbnél-szebb (legalább nekünk) gyimesi ruhákat… Mindent bele műanyag zsákokba. A zsákokat elvitték, sosem láttuk többet a viseleteket.
Kaptunk egy jó kis pénzbüntetést is, de azt összedobtuk, aztán minél messzebbre innen. Beléptünk Jugoszláviába.
Át a Bánáton, a Bácskán. Nagy volt a csönd a kocsiban. Fáradtak is voltunk már. Mégis jött az ötlet, hogy ha már így jártunk, vegyünk valamit, edzőcipőt, miegyebet, amit akkor Jugoszláviában érdemes volt venni. Megálltunk egy városban. Szupermarket, nézelődés, nem vettünk semmit. Az áruház előtt ittunk egy sört (a sofőr persze nem). Nem baj, mondtuk, a következő városban biztos lesz olyan, ami nekünk kell.
Nem volt. Sör viszont volt.
Mire hazaértünk, minden pénzünk elfogyott és nem volt nálunk semmi. Kiszálltunk a Ladából a pécsi Jókai téren, talán vasárnap délután. A Késmárki Tibi felesége várt minket (azt hiszem, telefonáltunk, hogy érkezünk) és első szava az volt: Hogy ti milyen büdösek vagytok! Hazaérkeztünk.
A 30 éves est hatalmas siker volt. A gyimesit próbaruhában táncoltuk el. Rajtam fehér nadrág volt és piros póló.
(2017)