Igen, tudom. Vannak ennél sokkal súlyosabb dolgok, nemsokára a puszta életünkért fogunk küzdeni az ellenségünkké tett természet, az általunk alkotott tökéletlen világ és a többi emberrel szemben, akik valamilyen nagyon is érthető okból minket kívánnak majd elpusztítani.
Mégis. Ma van a búcsú napja a falunkban. A környék híres búcsúja, mert a község mindig híres volt kiváló zenészeiről, táncosairól, élettel teli, szenvedélyes lakóiról.
Ma van a búcsú napja és a szomszédból szól a lakodalmas rock, a félcigány, félmagyar, félbánatos, félvidám gépi zene. Dalok, cigány diszkó, cigány techno stílusban, szintivel, megélhetési énekléssel. Nem lenne ezzel baj, hallgassa csak a szomszéd, ha ettől vidul, de az egész utca hallja, elbújni sem lehet előle, hacsak nem a szoba mélyére, de nyár van, ragyogó napsütés, 35 fok, ki az, aki ilyenkor bezárkózik?
Zenei környezetszennyezés. Olyan, mint az eldobott koszos papír, műanyag palack, szemét, de ez (majd egyszer okosan rájövünk) lelkünket teszi tönkre, nem a környezetünket, testi egészségünket. Öt sör után talán még énekelném is ezeket a lepusztult nótákat (mert mindenki ismeri őket), igen énekelném, mert énekelni jó. Itt viszont senki sem énekel már, kimennek a műhelybe, udvarra, tesznek-vesznek az emberek és közben dől a silányság. Jobban telik az idő, más meg nem számít.
Ez csak egy. Kettő, hogy nem volt ma szentmise a templomban. Nem emlékeztek meg róla és nem szentelték meg az Úr napját, a vasárnapot. Mindegy, hogy miért, ha egész évben nem lett volna, ma kellett volna, ma muszáj, mert ma van a búcsú napja. A búcsú napja, amikor az elszármazottak, a kirepült gyerekek, a máshová nősültek, férjhez mentek, a rokonok látogatóba jöttek egykor, megnézni, megérdeklődni, na, hogy is vagytok itthon?
Egykor részem volt ezekben, szerencsés voltam, még láttam, hogy milyen az ünnep. Először az ünneplős ruha, a tiszta, fehér ing. Nem strandpapucs és koszos rövidnadrág, meg trikó. Nem reklámos baseball sapka. Aztán a megérkezések, az üdvözlések öröme, a vendégfogadás, vendéglátás egyszerű, de élni segítő gesztusai. Megjöttek a máshol élő családtagok, a rokonok. Együtt megyünk a templomba, fejünkből kicsit kiszellőzik a világ sok ostobasága, talán magunkra is tudunk figyelni egy ideig. Utána ebéd, ünnepi ebéd. És beszélgetések, komoly dolgokról, de tréfálkozás, ugratás is, fellazulás, pihenés is, hiszen búcsú van. Délután az asszonynép rendet rak, a gyerekek a búcsús sátraknál, a férfinép pedig kint a pincékben. Onnan többnyire aztán nem szomorúan érkeznek vissza. És akkor már zene, és akkor már tánc a tánchelyen, a rengeteg fiatal, az egész falu, plusz a vendégek, plusz az érdeklődők, a másfalusiak. Egyszerű mulatság a saját zenére, a saját táncokkal, a saját zenekarral, a saját nótákat énekelve. Miért is kellene a más zenéje és nótája? A mienk szép, sőt az a legszebb, mert azon a nyelven szól, amelyen édesanyánk dúdolt a kiságyunk fölött.
A tánc mellett, a kocsma felfűtött hangulatában persze kisebb kakaskodások, borgőzös fejjel. Nagy baj sose történik, mert emberek vagyunk, férfiak, csak megleckéztetni akarjuk a másikat, nem elpusztítani. Nem elpusztítani.
Minek folytassam? Aki tudja, miről beszélek, érti. Aki meg nem, megértheti-e? Elveszett az ünnep, a mi ünnepünk.
A szomszéd most lekapcsolta a cigány diszkót, biztos ebédelnek. Lesz egy kis nyugalom. A zöldséges autó (vasárnap van!) is elment, nem bömböl a hangszóróból a dinnyét, hagymát, paprikát… Igen, béke lesz, csönd, amiben újra elgondolkozhatunk azon, hogy mit is vesztettünk.
És egy napon talán azt is mondjuk: elég volt! Talán sikerül kiseperni a bóvlit és elindulunk ünnepeink nyomában. Adja Isten (akiről ma nem emlékeztek meg a templomban), hogy újra találkozzunk, leüljünk mind a terített asztalhoz. Az ünnepen.
A Nap ragyog, a búcsú napja van a falunkban.
(2008)