Messziről kell elindulni. Mélyről kell felemelkedni. Az első lépést kell megtenni és az út felfedi magát. De hol van az a messzeség? Meddig merüljünk a súlyos és néma vizekbe? Hogyan lépjünk az útra, ha láthatatlan?
A szavak jelentése tűnőben, változóban. Mozgások, színpadi akciók, bevett fordulatok, elkoptatott, foszlóban lévő szavaink. Mint egy molyette, kifakult báli ruha a 18. századi Bécs szekrényéből. Hogyan szóljunk tehát?
Az ének lelkünk közvetlen zenéje, mindig, minden rezdülésével azonosak vagyunk. A zene (az a bizonyos klasszikus), a hangszerek zenéje, a harmónia, a hangzás már a technika, a szabály, a kottafejek logikája. Csillagképek épültek ember és ember közé, ha feléd nyúlok, csillagporos lesz a kezem, de nem érhetlek el.
Varázslat, mágia. Szellemidézés, szertartás. Ceremónia, celebrálás.
Ágens messziről indul. Még csak egy kis pont a perspektíva végtelenjében. De megérkezése csak így lehet beteljesülés.
Mélyről indul, mint a hangzuhatag, ami feltör belőle, mint a láva, hogy szikrázva, kék lánggal égve borítson be mindent. Érezzük a forróságot, a hangszálak iszonyatos feszültségét, a hangok, mint vörös hajfonatok szállnak a viola di gamba sötét örvénylése felett.
Profán, katartikus, szent és alpári opera. Épül mozgásokból, térbeli pozíciókból, arckifejezésekből vagy azok hiányából. Épül hangból, hangokból, melyek körülfolynak minket, beborítanak, szárnyalnak, emelnek, égbe repítenek, hogy aztán pokolra taszítsanak. Épül egy többszörösen áttételes, erősen asszociatív, néha sokkoló vizuális háttérből. Egy ezüst zongorából a színpadon: mint medálion egy korabeli dáma nyakán, a dekoltázs felett.
Hiába a próba mímelése, a kis bolondozások: itt mindenki a bőrét viszi a vásárra, zenészek, táncosok, a csodálatosan szóló Szent Efrém Férfikar, a szólóénekes pár. Mezítláb lépnek a színpadra, mert a szentség így követeli. Majd megállnak korabelit utánzó cipőkben, táncgesztusokba meredve, bravúrosan kettőzik egymás finom mozdulatait, hihetetlen érzékkel adják és veszik egymásnak a hangot, a zsinór végén repülő korong, mint a metronóm kegyetlen lüktetése. Valahogy minden és mindig egyszerre van, csak az intenzitás változik. Hiába jövünk egyre közelebb, nem látunk jobban. Néha még el is távolítanak: menj már, ez csak (szín)játék, nem látod?
Kegyetlen, tiszta játék. A gyermek zseni belülről. A kövült szabályt kacagó fiatal, szerelmet űzve, és szerelemtől, betegségtől, sötétségtől és haláltól űzetve. Halálos könnyedség. Végzetes elegancia. Fel kell hajtani ama poharakat, legyen bennük bor avagy pirosló vérünk.
Milyen megdöbbenés a végén, hogy ez egy előadás volt, mert most már itt a vége, már adományt gyűjtenek áladománygyűjtők, álművészek keresnek mecénást, támogatót, a nézőtéren fény. „Mozartnak gyűjtünk”. Persze ez is még előadás, amíg van a többszörös csavaroktól kába néző a nézőtéren. Lassan oldódik happeningé minden, bár a két énekhang még körülöttünk, mellettünk. A színpadot már a műszakiak szerelik, díszletek, maszkok lekerülnek, de minket ki rak össze újra? Lesz-e erőnk ezután a zene kölyök-fejedelmét nem tükör-által-homályosan szemlélni? És szeretni? Szereti Ön Mozartot?
Az ezer mérföldes út is egy lépéssel kezdődik. Ágens a kezét nyújtja. Vessük le cipőinket és induljunk.
Ez az út.
(Ágens, Pécs, Kamaraszínház, 2006)