Amivel egész életünkben küzdünk. Az erős vágy, olyat tenni, amit nem szabad. Ki hozta a törvényt? Saját magunk, ezért a küzdelem igazi, tragikus, és a győzelemmel mi is veszítünk.
Itt ülök a hitben, sötétlő, átizzadt ágyékkal, szikla-térdeimmel, fejemet elfordítva a káosztól, bűntől, kísértéstől. Nincs kapaszkodó, kezemmel arcom nem takarhatom, látnom-hallanom kell mindazt, ami körülvesz, nyomul felém, támad, tiszta életemet elfoglalni igyekszik.
Kapaszkodnak belém, húznának a mélybe. Képek, látomások seregeivel jönnek, szemfényvesztők, mutatványosok, kurvák, asszonyok, katonák, madáremberek, a Pokol küldöttei.
Még bírom. A férgek már szemmagasságban. A zsivaj már a homlokomig ér, abba körmömet kell vájnom, jaj, csak kitartsak Uram, nehéz, iszonyú nehéz így, általad megjelölve a kísértésben élni.
Tudom, hogy elmúlik majd tőlem mindez. Csönd lesz, és a magány barlangja előtt senki. Talán eltűnik a szörnyűségek homálya és kisüt a nap. Az asszony, aki gondoskodik rólam, ebédet hoz és letörli a verítéket arcomról.
(2000)