Gimnázium

A csillogó gyermekkor boldog öntudatlansága a végéhez közeledett. A nyolcadik osztályt jártam és a konyhában a felnőttek a további sorsomról beszélgettek. Tanuljon tovább a gyerek, majd álljon a saját lábára, ha már se apja, se anyja… Bizony, a felnőttek a nevelő szüleim, kiknek jósága nélkül sehol sem lennék. Igazi szüleim hamar szétváltak – hat hónapos voltam, maradtam édesanyámmal, nagyanyámmal, rokonokkal, de inkább az utóbbiakkal. Édesanyám néha volt, néha nem, a morfium útját kijelölte, én meg borzadva-vívódva voltam ennek szemtanúja. A tanulásba menekültem. Így tehát a nyolcadik végén a Széchenyi Gimnáziumot szánták nekem, de hogyan kerültem a szőlő- és bortermelő osztályba, meg nem mondom. Nem értettem én se szőlőhöz, se borhoz, de otthon is csak akkor voltam a szőlő közelében, amikor érett. Talán úgy gondolták, jó lenne, ha valaki azt a nagy kertet szépen rendbe tenné, öregségükre lenne még gyümölcs és virág…
Még le sem telt az első félév, amikor valahogy mégis át­kerültem a D-ből a B-be. A B-osztály elit gimnáziumi osztály volt, a város első matematika-fizika tagozata. A kihívás nagy volt (tehetséges, éles elméjű társaim voltak), először gyengébben, majd egyre jobban szerepeltem. Na, igen, ott aztán voltak tanárok… Osztályfőnökünk a fiatal Tóth Julianna, Kászonyi tanár úr az irodalmat oktatta (Szappho szerelmes énekét rebegtük, mi, Krampampuli Teofilok), Zágonyi tanár úr az oroszt, meg a németet. Az orosz kötelező volt, de mi a könyv helyett rengeteg diát néztünk az órán, az Ermitázs kincseit; volt, hogy dalokat tanultunk, így nem is volt annyira szörnyű. Földrajzból, matekból és fizikából tanulmányi versenyekre jártunk, az egyik versenytémám Pécs autóbusz-közlekedése volt a kezdetektől… Kertész tanár úr nem sokkal volt idősebb nálunk és olyan zeneműveket hallgattunk órán, amikre ma is emlékszem (Bartók, Penderecki). A negyedik felé közeledve négyesnél rosszabb nem volt a bizonyítványban. Igen ám, de ez volt a tizenéves korszakunk is…
15 évesen lettem először szerelmes (persze, hogy a legszebb osztálytársamba). Fényképét nézegettem, bénáztam, vá­gyakoztam, egyszer még hozzájuk is felmentem, de gyorsan kiderült, hogy a lány már foglalt. Maradtak a barátok. Azért volt egy nagyon jó, kemény mag, akikkel az iskola után is gyakran együtt mászkáltunk. Ez az a kor, amikor a lemezklubba csak belógni lehetett, az Iskolarádióban a Rolling Stones ment (Satisfac­tion, ­Paint it black), a városban beat-zenekarok alakultak és játszottak (nekünk is volt egy, a Kom Speciel Band, egy cigimárka után, de inkább kamu volt, mert nem tudtunk mind hangszeren játszani), rajongók voltunk (Illés, Omega, Metró), Led Zeppe­lint hallgattunk, meg Szabó Árpinál (SzibSzáb) kazettás magnón valami elképzelhetetlent: a Woodstock-i fesztivál zenéit: ­I Wanna Take You Higher, Star-spangled Banner. Iskola után a Színház téri folyóirat-olvasóban a Bravo újságot nézegettük, a slágerlistákat (egyszer a Honky Tonk Woman volt az első), a zenekarok fényképeit; naná, hogy mi is hasonlítani szerettünk volna hozzájuk. A vidéki Magyarországon, 1967-69 körül nem volt ez túl egyszerű.
A lázadás első pontja a hosszú haj volt. A zenekarokban mindenki hosszú hajú volt, a gombafrizura divatja már tűnőben, a vállig érő hajra áhítatosan néztünk. A történelemkönyvben a Rákóczi volt a jó fej. Igen ám, de a Széchenyi Gimnáziumba hosszú hajjal belépni nem lehetett: ha valakiét túl hosszúnak mérték a bejáratnál, már vitték is borbélyhoz. Meg aztán mikor is nőtt volna meg… Egyedül a nyári szünetekben volt valami ­esély, de a szeptemberi iskolakezdésre vége lett a jó világnak, a hajnak is. Ki lehetett az, aki a negyedik osztályt nem kezdte el és kimaradt az iskolából, csak ne kelljen levágatni a haját? Igen, én voltam.
A második pont a színes és menő ruhák voltak. Farmer, csőnadrág vagy a trapéz. Ha lehet, élénk színekben, hiszen ­virággyerekek is voltunk… Ilyet nem lehetett kapni az Állami Áruházban, csak magánszabó vállalta be fejcsóválva… Vagy jött külföldről, akinek jött, a lemezekkel, poszterekkel együtt. Emlékszem egy szoba falára a Bőczinnél, ahol a Blind Faith posztere volt, Ginger Baker hajkoronájával, azt nagyon irigyeltem… Mondjuk, én is elég feltűnő lehettem, amikor fekete posztócipőben, piros trapéznadrágban, élénksárga pólóban, fekete zakóban, nyakam körül egy lila selyemkendő­vel a Hunyadi úton lefelé mentem… Nem számított, nekem úgy volt a menő.
Koncertek, koncertekre járni. Az új zene, bár kissé korlátozva, de szólt már a Magyar Rádióban (Vasárnapi koktél – Komjáthy György műsora). Még jobbak mentek a Szabad Európa Rádióban (igen, azok a rövidhullámok), a Teenager Party-ban, de az igazi a Radio Luxemburg volt… Ugyanaz a néprádió, amit gyerekkoromban is hallgattam, ott állt a külön kis szobámban. Esténként lekapcsoltam a lámpát, csak a rádió világított, és az állomások között ott volt a Radio (Lucky) Luxemburg! Ennél jobb csak a koncert volt. Ide délre, Magyarország szélére, nem jöttek gyakran a jó bandák, de nekünk az a kevés is elég volt. Sokan voltunk, lázadóknak gondoltuk magunkat, fiatalok, éhesek az újra, a saját zenére, a saját ruhára, saját hajviselet­re, saját szerelemre… A koncerten eggyé-olvadtunk, együtt kiáltottunk, ez maga volt a boldogság. Igen, koncertek után elmentünk a Balatonra, Budapestre is, de még gimnazisták voltunk, otthonról és az iskolából nem lehetett napokra eltűnni.
Az az osztálykirándulás a harmadik után… A Farkas utcai református templom csöndje Kolozsvárott; Marosvásárhely, Brassó, aztán Várna, Bulgária… Amikor megérkeztünk sok óra vonatozás után, rumos teát ittunk, a tanár azt mondta, most lehet. Egyik barátom a kormányt elengedve biciklizett az udvaron. Szárnyashajóval mentünk Neszebárba, láttunk egy hullát a tengerben, bevitt minket vízibiciklinkkel együtt a parti őrség, mert csempészeknek néztek a néhány Marlboro miatt, amit a nagy hajókról dobáltak nekünk… Vittük a kazettás magnót a kezünkben (Creedence Clearwater Revival), a várnai korzón mi voltunk a sztárok, színes ruhákban, hosszabb hajjal, lazán… Persze, hogy estére már ott voltak a helyi csajok, kimentünk a sötét tengerpartra, csókolóztunk, cseréltünk, miegymás… Aztán még évekig jött egy-egy illatos levél, szép cirill betűkkel egy bolgár városból.
Eljött a negyedik, augusztusban már tudták az iskolában, hogy nem megyek vissza. Behívatott az osztályfőnök, az ­igazgató, de én hajthatatlan voltam. Hajam már majdnem a vállamig ért, én már oda tartoztam a poszterek, fotók zenészei közé, a szabad élet és szabad szerelem világába (Make Love Not War). Otthon megmondták, hogy akkor fiam, elmész dolgozni, elmentem, a Színházban voltam raktáros, délután meg tanultam a dolgozó tagozaton a Nagy Lajosban. Mindkettő igazi élet iskolája volt… A Színház épületében csavarogtam, a gépkocsivezető egy sza­bad szájú, fiatal Széchenyi gróf volt, főnököm, a szemüveges Zápor úr anyagokért szalajtott a raktárba, amiket aztán a férfi szabókhoz vittem a másodikra (csak ilyen sifon volt, fiam?). Drávai úr kárpitos műhelye a földszin­ten, a műhelyből titkos szoba nyílott, oldalt és a mennyezeten tükrökkel… Az egyik udvarra néző ablakból gyakran láttam egy szőke lányt (az ­egyik papírbolt eladója volt), egyszer színházjegyet küldtem neki, el is jött, meglepődött, amikor én ültem le mellé, nem egy ifjú herceg… Még egy hétig jártunk, aztán ismét magamra maradtam. Nem mindig ment a csajozás, na.
Ha jött a május, indulnom kellett, bárhová, csak el a városból, a megszokottból. Túl sok időm nem volt erre, minden nyáron dolgoztam, hol itt, hol ott. Lapátoltam kavicsot a Vasútnál (mondjuk vicces voltam a szívlapáttal, de megismerkedtem egy lánnyal, akivel este már csókolóztunk), locsoltam a betont naphosszat a Marx utcában, gazoltam régi bérházak udvarán. Kamaszkorom utolsó nyarán egyedül indultam Lengyelországba, vonattal, stoppal, gyalog. Czestohowa, a Mária-kegyhely volt az úti cél, ahová akkor egymillió zarándok érkezett (ennyit mondtak, el is hittem), ott is volt egy lány, esténként próbálta fordítani, mit mondanak a fiatalok szakállas, hosszú hajú prófétái, mert sokan voltunk fiatalok is, nekem ez volt Woodstock, igaz, koncertek nélkül, csak néha szólt egy-egy gitár. Egyik este az egyik szónok azt mondta, hogy immár nem va­gyunk hippik, virággyerekek, hanem emberek. Így mondta: ember.
A dolgozó tagozaton könnyű volt villognom, csodámra jártak és persze javasoltak a továbbtanulásra, a Tanárképző Főiskola (melyik más) matematika-fizika szakára. A felvételi sikerült, boldog voltam azon a nyáron. Aztán jött a behívó, 11 hónapra, a festői Kiskőrös mellé, a tüzér laktanyába, ahol megtanultam, hol lakik a Magyarok Istene… A hajam újra rövid lett, nagyon rövid, sokat ordítoztak velünk, próbáltak szétszívatni, de túléltük. Esténként a kantinban ültünk, pótoltuk a vacsorát kilós zsíros kenyérrel, négyzetméter sörökkel. Akkoriban így ment. A tizenkilencedik születésnapomon lőgyakorlaton voltunk, irányzó voltam a taracknál (nem ágyú, tarack), a lövedékre (malac) rákarcoltam, hogy 19, boldog születésnapot! Jó volt hazajönni, a rossz­ból, a börtönből a szabad életbe, az értelem világába, a hasonló fiúk-lányok közé. Elkezdtem a Főiskolát.