A tücsökdalt megszűri a csukott ablak, igen, ez most egy augusztusi napló. Még mindig az ólomsúlyú várakozás, behavazott repülőterek mozdulatlansága. Valami lezárult ismét, egy zárban megfordult a kulcs, hátammal a hűvös fának most indulnom kéne. „You gotta go.” Ó, én két széptörzsű nyárfám, kit válasszak? Árnyékotok a magasság hűvöse, mely elsimítja a forró, felkavart port. Nem hívtok ölelésre, fehér karotok leeresztve.
A város elcsendesedve fekszik az éjszaka gyűrött lepedőjén. Egykorvolt szerelmek, mint alvó madarak a néma lombbal mozduló fákon. Ajkamhoz közel már a pohár.
Igen, megismerni az ölelést, amihez képest minden addigi csak „poshadt víz a borhoz képest”. „Tölts és koccints! A bor vad láza sok mindent elföd: reményt és gyalázatot.”
Jöjj, régi ember, ülj asztalomhoz. Tűnő öröm és nehézléptű bánat, kapaszkodó remény és gödörbe taszító kétségbeesés, a vágy sokféle futama: ezek ma dalaink. Vedd hangszered, érintsd a húrt. Én majd táncolok, és elfáradván, veled dünnyögöm az utolsó sorokat.
Másik nap újra asztalt terítek. Megvetem az ágyat és várni fogok rád. Az élet egy pillanat, a gyönyör percei évszázadosak. Add tested és lelked felét, ím, tiéd vagyok én egészen.
(1996)