A jó ebéd azzal kezdődik, hogy Sanyi bácsi, az üzletvezető, felkel vasárnap reggel, megmosakszik, borotválkozik, tiszta, vasalt inget húz és nyakkendőt köt. Margit néni, a felesége, is a szebb, vasárnapi ruhát veszi elő. Ők ketten viszik az éttermet, egyenrangú félként, mint két nyárfa, a településre vezető úton.
A jó ebéd azzal folytatódik, hogy mikor belépek az ajtón, tisztelettel, de a keresztnevemen szólítanak, és láthatóan örülnek jövetelemnek. Ezekben a járványos időkben a legtöbb ember rájött arra, hogy a másik ember, aki életének közelebbi-távolabbi tartozéka, hihetetlenül fontos; már csak az boldogságot okoz, hogy itt van, és él, és élünk.
Jenő úr, a nyugdíjas pincér (vasárnaponként besegít a munkába) az asztalhoz kísér. Az asztal pedáns rendben terítve; Márton-nap körül vagyunk, libák az étlapon. Mivel biciklivel vagyok, kérek egy pohár bort. Kiváló új bor érkezik, ennek minden ízével és jellegzetességével. Aztán a rendelés, amihez nem kell étlap; vagy húsz éve ugyanazokat szoktuk itt kérni, és sosem csalódunk.
A jó ebéd azzal is kezdődik, hogy a megérkező étel se nem hideg, se nem forró; pont olyan a hőfoka, hogy már enni lehet, de még a tányér aljáig sem hűl ki. Nem túl csípős, de nem is íztelen, nem túl sós, de nem is sótlan; látszik, hogy a minőségi alapanyagokon túl itt mindenre figyelnek.
A paprika, uraim, a paprika! Az mindent eldönt.
Halk szavak, udvariasság, odafigyelés. Kiváló konyha. Gyors kiszolgálás. A jó ebéd.
Legyen a ráadás a jó boré. Az öreg Neumann mit sem változott; ugyanaz a barázdált arc, a szinte világító kék szemekkel. Háta mögött a pince, az élete, a Jammertal ajándékaival: bánáti rizling, oportó, bíbor kadarka… Kezet fogunk, majd megöleljük egymást. Eltelt két év, mégis újra itt vagyunk.
Várhat még az a sötétebb bor.
(2021)