U BOGDANU LIPU SEJU FALE
U Bogdana lipu seju fale,
Nema više neg petnaest godina.
Prosili je troji prosioci:
Prvi prosi Hajčanin Nikola,
Drugi prosi od Sibinja Janko,
Treći prosi Alaj-bega starče.
Ne da majka Julu za Nikolu,
Nit je daje od Sibinja Janku,
Već je daje Alaj-begu starcu,
Jer u starca ima mlogo blaga,
Mlogo blaga, tri vike dukata.
Malo ‘e bego roka ostavio,
Malo roka nediljicu dana;
Dok je Jula dare saložila,
Dotle bego svate sakupio.
Kad su stigli svati po divojku,
Besidila mlada Julijana:
„Hajde, majko, prid dvor na sunašce,
Da gledamo begove svatove!
Vidiš, majko, onoga junaka
U onome ruvu svilenome,
Na onome konju velikome?
To je, majko, Hajčanin Nikola.
Prokleta ti duša tvoja bila
I ovoga i onoga svita,
Što me nisi za Nikolu dala!
Vidiš, majko, onoga junaka
U onome ruvu zelenome
Na onome konju šarenome?
To je, majko, od Sibinja Janko.
Prokleta ti duša tvoja bila
I ovoga i onoga svita,
Što me nisi za Nikolu dala!
Vidiš, majko, onoga junaka
Na onome konju grbavome,
To je, majko, Alaj-bego starče,
Prokleta ti duša tvoja bila
I ovoga i onoga svita,
Kad me nisi za Nikolu dala!
Što me nisi bar za Janka dala,
Već za onog bega matoroga!“
Žali, plače mlada Julijana,
Al ju tiše Nikoline sele:
„Ti ne plači, mlada Julijana,
Mi ćemo te mladu naučiti.
Kad pođemo s tobom na vinčanje,
Pa stignemo u goru zelenu,
Dun’ će vitar i š njim kiša ladna,
Ti s’ razboli bolom nebolesna,
A mi ćemo viknut svatovima:
‘Stan’te, svati, umire divojka!’
Svi će svati redom postajati
Postajat će pod jele zelene,
A mi stobom pod ružu rumenu.
Svi će svati redom dolaziti,
Al ti nemoj ni trenit ni blenit,
Dok ne dođe naš bratac Nikola.”
Kad su pošli š njome na vinčanje
Pa su stigli u goru zelenu,
Dune vitar i š njim kiša ladna.
Razboli se mlada Julijana,
Razboli se bolom nebolesna,
Viknu mlade Nikoline sele:
„Stan’te, svati, umire divojka!“
Svi su svati redom postajali,
Svi su stali pod jele zelene,
Jenge s Julom pod ružu rumenu.
Svi su svati redom dolazili,
Dolazili, divojku gledali.
Neće Jula ni trenit ni blenit,
Dok ne dođe Hajčanin Nikola.
A kad došo Hajčanin Nikola,
On joj pruža svoju desnu ruku,
Ona njemu i desnu i livu.
On je uzme za obadvi ruke,
Pa je sidne za se na konjica;
Tri puta je opasao pasom,
Četvrti put od sablje kajasom.
Pa se vinu preko gore čarne
Kano zvizda priko neba vedrog;
Ne bi Niku tica dostignila,
A kamoli begovi svatovi.
Al besidi Alaj-bego starče:
„Koji junak za Nikolom pođe,
Ja ću tome pokloniti blaga
Mlogo blaga tri vike dukata.”
Al besidi od Sibinja Janko:
„Koji junak za Nikolom pođe,
Ja ću tome odasići glavu.
Za Nikolu i jeste divojka,
A ne za tog bega matoroga!”
Jela Jaramazović, Subotica
Sakupio: Ive Prćić
RANO RANI JEDINA U MAJKE
Rano rani jedina u majke,
Prije sunca u zoru na vodu,
Prije sunca, pa se suncu ruga:
„Žarko sunce, lipča sam od tebe
I od tebe i od brata tvoga,
Brata tvoga miseca sjajnoga
I sestrica po nebu zvizdica.“
Ode sunce Bogu tugujući,
Ode Bogu, pa se prid njim tuži:
„Bože, Bože, šta ću sa divojkom?
Vazdan sidi, sa mnom se inati:
‘Žarko sunce, lipča sam od tebe
I od tebe i od brata tvoga,
Brata tvoga miseca sjajnoga
I sestrica po nebu zvizdica.’
Bože, Bože, ukroti joj lice!“
„Sunce žarko, ne budi žestoko,
Samo iđi, pa gri’ sirotice,
Ja ću njojzi ukrotiti lice:
Dat ću njojzi tušta diverova,
Zlu svekrvu, svekra pijanoga,
Dat ću njojzi muža rđavoga,
Pa će ženi potavniti lice.“
Ivan Gabrić, Subotica
Sakupio: Ive Prćić
SIDI MLADA USRID VINOGRADA
Sidi mlada usrid vinograda,
Mlada piva, a tica otpiva.
Pita mlada usrid vinograda:
„Oj, slaviću, slavulj-tico mala,
Što ne pivaš zimi ko i liti?“
Odgovara slavulj-tica mala:
„Boga t’, mlada usrid vinograda,
Daj ti meni miholjske vrućine,
Pa ću pivat zimi ko i liti.
A što, mlada usrid vinograda,
Ti ne pivaš ko kod svoje majke?“
Veli mlada usrid vinograda:
„Oj, slaviću, slavulj-tico mala,
Daj ti meni majčine milosti,
Pa ću pivat ko kod svoje majke!“
Teza Crnković, Subotica
Sakupio: Ive Prćić
TRI SU BRATA GRAD GRADILI
Tri su brata bili grad gradili;
Što su oni danjom sagradili,
To su vile noćom razvalile.
Tri se brata zdravo zabrinila,
Što ne mogu sagraditi grada,
Ali viče vila iz planine,
Pa dozivlje tri brata rođena:
„Vi ne ćete sagraditi grada,
Dok u njega živo ne metnete.”
Među sobom braća besidila:
Besidila, pa se zavirila,
Da ni jedan ljubi kazat ne će:
„Koja dođe i donese ručak,
Onu ćemo u grad ugraditi.”
Kad ujutro jutro osvanilo,
Osvanilo i sunce granilo,
Eto iđe svekrvica stara,
Ona iđe Ivanovoj ljubi:
„Ustani se, Ivanova ljubo,
Ustani se, nosi na grad ručak!“
Al besidi Ivanova ljuba:
„Ja ne mogu na grad nosit ručak.
Vrlo me je zabolila glava.“
Iđe stara Stipanovoj ljubi:
„Ustani se, Stipanova ljubo,
Ustani se, nosi na grad ručak!“
Al besidi Stipanova ljuba:
„Ja ne mogu na grad nosit ručak.
Vrlo mi se zagorilo platno.“
Iđe stara Mijanovoj ljubi:
„Ustani se, Mijanova ljubo,
Ustani se, nosi na grad ručak!“
Al besidi Mijanova ljuba:
„Šta ću radit, svekrvice stara?
Vrlo mi se čedo rasplakalo.“
Al besidi svekrvica stara:
„Samo iđi, nosi na grad ručak,
Ja ću tvoje čedo utišiti.“
Uze ručak Mijanova ljuba,
Ode na grad i odnese ručak.
Kad su braća ljubu ugledali,
Ivan veli: „To je moja ljuba“,
Stipan veli: „Nije, nego moja“.
Mijan ćuti, ništa ne besidi,
Samo stoji, grozne suze roni.
Kad je došla Mijanova ljuba,
I donila jadna na grad ručak,
Uzeše je dva divera mlada,
Odnesoše gori na gradinu,
Zidali je do bilih kolina,
Ona misli, da je sve to šala.
Zidali je do bijelih ruku,
Al besidi Mijanova ljuba:
„Oj Boga vam, moji diverovi,
Ostav’te mi moje bile ruke,
Da privatim moju siroticu!“
Oni ćute, ništa ne beside,
Samo grade bijeloga grada.
Al besidi Mijanova ljuba:
„Ostav’te mi moje oči crne,
Da ja vidim moju siroticu,
Kudan će mi Janje prolaziti,
Kada stane tražit svoju majku!“
Kad uveče veče omrknulo,
Istrčala sirotica mala:
„Kaži, babo, di je moja majka.“
„Otišla je i odnila ručak.“
Mijan ćuti, ništa ne besidi,
Već sirotu po glavi pogladi,
Samo jadan kroz plač progovara:
„Bog ubio svakoga onoga,
Koji svojoj ljubi ne kazuje,
Nego svojoj braći poviruje!“
Teza Crnković, Subotica
Sakupio: Ive Prćić
ROD RODILA VIŠNJIČICA
Rod rodila višnjičica, više od roda
Rod rodila, ej, višnjičica, više od roda
Pod njom sidi mlad gospodar i šnjim gospoja
Pod njom sidi, ej, mlad gospodar i šnjim gospoja
Vino piju, šećer idu, ogledaju se
Vino piju, ej, šećer idu, ogledaju se
A više nji’ sitne ptice, žute žumbere
A više nji’, ej, sitne ptice, žute žumbere
Čuješ, mila, čuješ, draga, što ptice vele
Čuješ, mila, ej, čuješ, draga, što ptice vele
Ptice vele, ružu bere, da se ja ženim
Ptice vele, ej, ružu bere, da se ja ženim
Žen’ se, mili, žen’ se, dragi, prosto ti bilo
Žen’ se, mili, ej, žen’ se, dragi, prosto ti bilo
Kud hodio, vrat slomio, sriće ne im’o
Kud hodio, ej, vrat slomio, sriće ne im’o
Jedno drvo kraj Dunova, drugo kraj mora
Jedno drvo, ej, kraj Dunova, drugo kraj mora
Dok se (j)ona dva drveta onde sastanu
Dok se (j)ona, ej, dva drveta onde sastanu
Onda s’, mili, onda s’, dragi i ti sast’o šnjom!
Onda s’, mili, ej, onda s’, dragi i ti sast’o šnjom!
Pismu ispivala: Teta Katica Petreš-Kolar („Brijačeva”) udata u Bikić, rodjena u Kaćmaru
Sakupljač: Antun Vizin – Antuš
LUKA KAPETAN I LJUBA BARJAKTAR
Sinoć knjiga Luki Sučić stigla
Od Budima, od careva grada,
Da on ide na carevu vojsku,
Da brez Luke vojevat s’ ne more.
On će poći, ako će ne doći.
Al se Luka skoro oženio,
U njega je umiljata ljuba,
Moli mu se ko mizinče majki:
„Molim ti se, Luka gospodaru,
Povedi me sa sobom na vojsku,
Bit ću tebi barjaktar prid vojskom,
Nosit ću ti barjak o ramenu,
Britku sablju u desnici ruci,
Tursku pušku o svilen-pojasu.“
To je Luka poslušao ljubu,
Poveo je sa sobom na vojsku:
Bila mu je barjaktar prid vojskom,
Nosila mu barjak o ramenu,
Britku sablju u desnici ruci,
Tursku pušku o svilen-pojasu.
Vojska pada do Budima grada:
Konj do konja, junak do junaka,
Bojna koplja ko gora zelena,
A barjaci kano i oblaci.
Izlazile budimke divojke,
Pa gledaju stasite junake,
I beside budimke divojke:
„Otkako je Budim postanuo,
Još ovakve vojske ne vidismo,
Što je danas Luke kapetana
I njegova mlada barjaktara.
Dale bi mu po Budima grada
I budimsku najlipču divojku.“
Al besidi ljuba barjaktare:
„Šta će meni po Budima grada
I budimka najlipča divojka,
Kad sam sama mlađana nevista,
Koja ljubim mladoga junaka
Mlad junaka Luku kapetana?“
Ilija Kujundžić (Subotica)
Zabilježio: Ive Prčić
BOGDÁNÉKNÁL SZÉP LEÁNYT DICSÉRNEK
Bogdánéknál szép leányt dicsérnek,
Nincsen még több, mint tizenöt éves.
Megkérik őt hárman mind a kérők:
Első kérő Hajcsanin Nikola,
A második Szibinyáni Jankó,
A harmadik az öreg Alaj-Bég.
Nikolának nem adja az anyja,
Szibinyáni Jankónak sem adja,
Hanem adja öreg Alaj-Bégnek,
Mert a bégnek jó sok kincse vagyon,
Sok a kincse, dukát három véka.
Az öreg bég kevés időt hagyott,
Kevés időt, éppen csak egy hetet;
Míg Jula a hozományt készíti,
Addig a bég a násznépet gyűjti.
Mikor aztán a leányért jöttek,
Így beszél az ifjú Julijána:
„Gyere, anyám, a fényes udvarra,
Hadd nézzük meg násznépét a bégnek!
Látod, anyám, amott azt az ifjút,
Selyem mente a ruha őrajta,
És amin ül, hatalmas a lova?
Ő az, anyám, Hajcsanin Nikola.
Átok üljön a lelkeden mindig,
Mind ezen és majd a másvilágon,
Hogy nem adtál engem Nikolának!
Látod, anyám, amott azt az ifjút,
Szép zöld mente a ruha őrajta,
És amin ül, az a tarka lova?
Ő az, anyám, Szibinyáni Jankó.
Átok üljön a lelkeden mindig,
Mind ezen és majd a másvilágon,
Hogy nem adtál engem Nikolának!
Látod, anyám, amott azt az embert,
Azon a rossz, görbe, sánta lovon?
Ő az, anyám, az öreg Alaj-Bég.
Átok üljön a lelkeden mindig,
Mind ezen és majd a másvilágon,
Hogy nem adtál engem Nikolának!
Hogy nem adtál akár a Jankónak,
Hanem adtál ennek a vén bégnek!”
Így bánkódik és sír Julijána,
Csendesítik Nikola nővérek:
„Ne sírj tovább, ifjú Julijána,
Kitanítunk téged, fiatal menyasszonyt.
Mikor megyünk veled esküvőre,
S odaérünk arra magas hegyre,
Szél fog fújni s vele hideg eső,
S rosszul leszel majd nagy fájdalommal,
Mi pedig a násznépnek kiáltjuk:
’Állj meg menet, meghal a menyasszony!’
Megáll akkor rendben mind a násznép,
Megállnak ők egy zöld fenyő alatt,
Mi meg veled, piros rózsa alatt.
Mind a násznép majd rendben elhalad,
Neked addig pillád se rebbenjen,
Míg fivérünk, Nikola meg nem jön.”
Mikor mentek aztán esküvőre,
S odaértek arra magas hegyre,
Szél kezd fújni s vele hideg eső,
S rosszul lett az ifjú Julijána,
Rosszul lett ő a nagy fájdalommal.
Kiáltanak násznépnek nővérek:
’Állj meg menet, meghal a menyasszony!’
Megállt akkor rendben mind a násznép,
Megálltak ők egy zöld fenyő alatt,
Jula s lányok piros rózsa alatt.
Mind a násznép rendben megérkezett,
Megérkeztek, a menyasszonyt nézték.
Addig Jula pillája sem rebben,
Míg meg nem jön Hajcsanin Nikola.
Mikor megjött Hajcsanin Nikola,
Julának ő a jobbkezét nyújtja,
Jula neki a jobbat s a balt is.
Nikola őt fogja most két kézzel,
S felülteti a maga lovára;
Háromszoros övvel őt övezi,
Negyedszerre a kardja övével.
Aztán szállnak fekete hegyen túl,
Mint a csillag a tiszta égbolton;
Nikolát a madár sem éri el,
Nemhogy alant násznépe a bégnek.
Akkor így szól az öreg Alaj-Bég:
„Az ki ifjú, Nikolát eléri,
Ajándékul kincsem fogja kapni,
Sok a kincsem, dukát három véka.”
Így szól akkor Szibinyáni Jankó:
„Az ki ifjú Nikoláért elmegy,
Az ő fejét le fogom én vágni.
Nikolának való ez a leány,
Nem a bégnek, a vénséges vénnek!“
Jela Jaramazović, Szabadka
Gyűjtötte: Ive Prćić
KORÁN FELKEL ANYJA EGYSZEM LÁNYA
Korán felkel anyja egyszem lánya
Megy a vízhez, hajnali Nap előtt,
A Nap előtt, s a Napot csúfolja:
„Ej, tüzes Nap, szebb vagyok én nálad,
Náladnál is, meg a bátyádnál is,
A bátyádnál, fényességes Holdnál,
És húgodnál, az égi csillagnál.”
Búsan elmegy a Nap az Istenhez,
Elmegy hozzá, s előtte bánkódik:
„Ej, Istenem, mit tegyek a lánnyal?
Mindig csak ül, s velem csúfolódik:
’Ej, tüzes Nap, szebb vagyok én nálad,
Náladnál is, meg a bátyádnál is,
A bátyádnál, fényességes Holdnál,
És húgodnál, az égi csillagnál.’
Ej, Istenem, vedd el vidámságát!”
„Te tüzes Nap, ne légy olyan heves,
Te csak menjél, melegítsd a szegényt,
Elveszem én az ő vidámságát:
Adok neki sok rossz sógorokat,
Gonosz anyóst, meg részeges apóst,
Adok neki majd egy hitvány férjet,
Ki az arcát majd elsötétíti.“
Ivan Gabrić, Szabadka
Gyűjtötte: Ive Prćić
A SZŐLŐBEN EGY FIATALASSZONY
A szőlőben egy fiatalasszony
Énekelget, s vele egy madárka.
Kérdi őt ott a fiatalasszony:
„Ej, csalogány, fülemüle madár,
Miért nem dalolsz télen, ahogy nyáron?”
Felel erre fülemüle madár:
„Istenemre, te fiatalasszony,
Adj hőséget, azt a Mihály-napit,
S énekelek télen, ahogy nyáron.
De te asszony, itt kint a szőlőben,
Miért nem dalolsz, ahogy jó anyádnál?”
Mondja erre a fiatalasszony:
„Ej, csalogány, fülemüle madár,
Add énnekem anyám szeretetét,
S énekelek, ahogy jó anyámnál!”
Teza Crnković, Szabadka
Gyűjtötte: Ive Prćić
HÁROM FIVÉR FEHÉR FALAT ÉPÍT
Három fivér fehér falat épít;
Amit nappal ők megépítettek,
A tündérek éjjel lerontották.
Három fivér igen gondba esett,
Hogy nem bírnak falat építeni,
Ám rikolt a tündér a hegyekből,
S kiáltja mind a három fivérnek:
„Nem fogtok ti falat építeni,
Míg a falba egy élőt nem raktok.”
Egymás között beszél három fivér:
Megbeszélik, aztán megegyeznek,
Egyik sem mond asszonyának semmit:
„Aki majd jön s az ebédet hozza,
Őt fogjuk majd berakni a falba.”
Mikor másnap reggel megvirradott,
Megvirradott és a Nap is feljött,
Elindul most a fivérek anyja,
Odamegy ő Iván asszonyához:
„Kelj föl hamar, Ivánnak asszonya,
Kelj föl és vígy ebédet a falra!”
Ám így felel Ivánnak asszonya:
„Nem tudok most falra étket vinni,
Mert a fejem erősen megfájdult.”
Odamegy ő Sztipán asszonyához:
„Kelj föl hamar, Sztipánnak asszonya,
Kelj föl és vígy ebédet a falra!”
Ám így felel Sztipánnak asszonya:
„Nem tudok most falra étket vinni,
Mert a vásznam most ment éppen tönkre.”
Odamegy ő Miján asszonyához:
„Kelj föl hamar, Mijánnak asszonya,
Kelj föl és vígy ebédet a falra!”
Ám így felel Mijánnak asszonya:
„Mit tegyek én, fivéreknek anyja?
Kisgyermekem sírni kezdett nagyon.”
Ám így felel fivéreknek anyja:
„Csak eredjél, falra étket vigyél,
Gyermekedet én lecsendesítem.”
Ebédet fog Mijánnak asszonya,
Megy a falhoz s viszi az ebédet.
Fivérek őt, mikor megpillantják,
Iván mondja: „Ez az én asszonyom”,
Sztipán mondja: „Nem az, hanem enyém”.
Miján hallgat, nem beszél ő semmit,
Rémülten áll, könnyeit hullatja.
Mikor megérkezik Mijánnak asszonya,
S elhozza az ebédet a falra,
Elfogja őt két ifjú vőfélye,
Felviszi őt magasra a falra,
Befalazzák a fehér térdéig,
Ő gondolja, hogy mindez csak tréfa.
Befalazzák a fehér karjáig,
Megszólal most Mijánnak asszonya:
„Jóistenre, én két vőfélyeim,
Hagyjátok meg fehér karjaimat,
Gyermekemet hadd öleljem én meg!”
Ők hallgatnak, semmit nem mondanak,
Csak felrakják mind a fehér falat.
Megszólal most Mijánnak asszonya:
„Hagyjátok meg fekete szememet,
Hadd lássam meg szegény gyermekemet,
Hová is fog az én Jányám menni,
Mikor anyját kezdi el keresni!”
Mikor este már besötétedett,
Előszalad szegény leánygyermek:
„Mondjad, mama, hol az édesanyám”.
„Elment és elvitte az ebédet”.
Miján hallgat, nem beszél ő semmit,
Csak szegénynek fejét simogatja,
Keserűen, könnyek között mondja:
„Isten verje meg az összes olyat,
Asszonyának, aki nem mond semmit,
Hanem őt a fivérekre hagyja!”
Teza Crnković, Szabadka
Gyűjtötte: Ive Prćić
A MEGGYFÁCSKA TERMÉST HOZOTT
A meggyfácska termést hozott, bőven, gazdagon
A meggyfácska, ej, termést hozott, bőven, gazdagon
Alatta ül egy szép úrfi és egy kisasszony
Alatta ül, ej, egy szép úrfi és egy kisasszony
Jó bort isznak, cukrot esznek, így nézelődnek
Jó bort isznak, ej, cukrot esznek, így nézelődnek
Fent felettük sok kis madár, sárga csalogány
Fent felettük, ej, sok kis madár, sárga csalogány
Hallod, kedves, hallod, drága, mit mond a madár
Hallod, kedves, ej, hallod, drága, mit mond a madár
Madár mondja, rózsát szedve, hogy házasodom
Madár mondja, ej, rózsát szedve, hogy házasodom
Menj csak, kedves, menj csak, drága, jó lesz az neked
Menj csak, kedves, ej, menj csak, drága, jó lesz az neked
Amerre mész, boldog ne légy, a nyakad törjed,
Amerre mész, ej, boldog ne légy, a nyakad törjed
Az egyik fa Duna mellett, másik tengernél
Az egyik fa, ej, Duna mellett, másik tengernél
Amikor majd ez a két fa ott találkozik
Amikor majd, ej, ez a két fa ott találkozik
Akkor, kedves, akkor drága, találj szeretőt!
Akkor, kedves, ej, akkor drága, találj szeretőt!
Énekelte: Katica Petreš-Kolar (Bácsbokod)
Gyűjtötte: Antun Vizin Antus
LUKA KAPITÁNY ÉS ZÁSZLÓVIVŐJE
Luka Szucsity levelet kap este,
Jön Budáról, császár városából,
Mennie kell a császári hadba,
Mert nélküle harcolni nem lehet.
El fog menni, lehet, vissza nem tér.
Épp az imént, hogy megnősült Luka,
Ott van nála szerető hitvese,
Aki kéri, mint gyermek az anyját:
„Kérlek téged, Luka hites uram,
Vigyél engem magaddal a hadba,
Zászlóvivőd leszek én a harcban,
Zászlódat én vállamon hordozom,
Éles szablyát az én jobb kezemben,
Török pisztolyt a selyem övemben.”
Hallgatott a hitvesére Luka,
Elvitte őt magával a hadba,
Zászlóvivő volt neki a harcban,
Zászlóját ő a vállán hordozta,
Éles szablyát az ő jobb kezében,
Török pisztolyt a selyem övében.
Támad a had Buda vára alatt,
Ló a lóhoz, ifjú az ifjúhoz,
Harci kopja, mint a sűrű erdő,
A zászló meg, mint a sötét felhő.
Kijönnek mind a budai lányok,
Nézegetik a sudár ifjakat,
S így beszélnek a budai lányok:
„Amióta Buda vára fennáll,
Ilyen hadat mi még sosem láttunk,
Mint amilyen Luka kapitányé,
És fiatal zászlóvivőjéé.
Ennek adnánk mi a Buda várát,
És belőle a legszebbik leányt.”
Megszólal az ifjú zászlóvivő:
„Mi az nekem, ez a Buda vára,
és belőle a legszebbik leány,
Mikor én egy ifjú hitves vagyok,
Mikor én egy szép ifjút csókolok,
Szép daliát, a kapitány Lukát?”
Ilija Kujundžić (Szabadka)
Lejegyezte: Ive Prčić